123. Tökéletes

4.1K 258 14
                                    

Március 30. (szerda)
A mai nap tökéletesen indult, és tökéletesen is fejeződött be, tökéletes volt, sőt, még annál is tökéletesebb, mint ahogy azt reméltem, de mégis máshogy tökéletes, mint amilyennek eddig elképzeltem, pontosabban mondva az egész másképpen alakult, mint ahogy arra számítottam, de ez akkor is így volt a lehető legjobb. A legtökéletesebb, egy szóval. <3
Kezdjük is, egészen onnantól, amikortól beindultak az események.
Tanítás után Casso halványan mosolyogva odajött hozzám.
- Akkor hatra ott leszek érted, oké?
- Igen - bólintottam vigyorogva.
Egy pár pillanatig csak csendben egymás szemébe néztünk, kellemes csend volt, szavak nélkül kommunikáltak egymással az érzéseink, majd miután mosolyogva megöleltük egymást,
szorosan egymáshoz bújva, miközben szinte elvesztem az illatában, elengedtük egymást, és a ránk várakozó Ricsihez és Sacihoz csatlakoztunk.
- Ne aggódj, minden oké lesz! - biztatott Saci mosolyogva, miközben a fiúk mögöttünk sétálva beszélgettek.
- Remélem - bólintottam izgatottan.
Otthon egyből letámadtam a nővérem, hogy segítsen nekem.
- Ez a táska jobb, vagy ez? - emeltem fel egy fekete, műbőr oldaltáskát és a kis, fekete hátizsákom.
- Egyértelmű, hogy a jobboldali - huppant le a fotelomba.
- Oké, oké. Akkor rakok el zsepit, telefont, neszeszert, pénzt... egyéb kell? - kérdeztem felpörögve.
- Nem hiszem - rázta meg a fejét - De figyelj rám! Nyugodj le - mosolyodott el.
- Teljesen nyugodt vagyok - fújtam ki a mély levegőmet, majd folytattam a pörgést ott, ahol abbahagytam.
Hatkor csengettek, én pedig akkor már ott ültem a kanapén viszonylag kényelmesebb magassarkúban, csinos felsőben, szoknyában (végül a tegnapi szettet teljesen átvariáltuk), oldaltáskával az ölemben, besütött hajjal megbolondítva néhány kisebb, szép fonattal (a nővérem csinálta), hogy ne lógjon minden tincs a szemembe, és tökéletes sminkkel.
Erre a csengőre vártam órák óta, de amikor meghallottam, legszívesebben befutottam volna a szobámba és bezártam volna magam, kulcsra.
- Menj, nyisd már ki neki az ajtót! - tolt az előszoba felé Napsugár.
- Jól van, oké - biccentettem idegesen, majd kinyitottam az ajtót. Amint megláttam a totálisan szívdöglesztő Cassot, szinte elállt a lélegzetem - Szia - mosolyodtam el.
- Szia. Megyünk? - kérdezte elmosolyodva.
- Igen - bólintottam letörölhetetlen vigyorral a fejemen.
- Jól nézel ki - állapította meg egy féloldalas mosollyal az arcán.
- Jah, izé... köszi - hálálkodtam zavartan. Nagyon, nagyon zavartan.
Casso felnevetett a bénázásomom, majd elindultunk a Fenyő étterem felé, az odavezető úton pedig beszélgettünk egy csomót.
Az étterembe érve döbbenten vettem tudomásul, hogy Casso foglalt asztalt nekünk az emeleten, ott is az erkélyen! A kilátás gyönyörű volt, nem volt mellettünk senki, csak mi voltunk ketten.
Vagyis, nem, a pincér is ott volt velünk addig, amíg adott nekünk kettő étlapot. Ünneprontó. :)
- Te mit eszel? - kérdeztem Cassot, miután az egetrengető zavaromban néhány bénázás után lapozgatni kezdtem a lefűzött oldalak között.
- Passz - mondta őszintén - Te?
- Én se tudom, azért kérdeztem, hátha megihletsz - böngésztem az étlapot mosolyogva.
- Ja, jó - röhögte el magát.
Végül a pincérnek elmondtunk, mit kérünk, majd otthagyott minket.
- Majd megnézzük sötétedéskor a kivilágított Lánchidat? - csillant fel a szemem - Duna-parti séta, meg minden.
- Ha akarod - mosolyodott el halványan.
- Köszi, imádom az ilyeneket - lelkesedtem be vigyorogva - Te?
- Tudod, Szöszi, este a pizsis csajok sokkal érdekesebbek a hidaknál - mondta egy bujkáló mosollyal az arcán.
Oké, tudom, ezen lehet, hogy nem kellett volna mosolyognom, hogy lepattintotta a hidas ötletemet, újra beégetett a pizsis sztorival és amúgy is, ez egy burkolt módja volt annak, hogy nem olyan rossz élmény neki, amikor engem stírölhet este, de hát legyünk őszinték, igazából ez az utolsó az, ami kiváltotta belőlem ezt a reakciót, mert most komolyan, nem túl úriemberhez méltó, de akkor is, ahhw.
Ezután nemsokkal gyorsan kiszaladtam a mosdóba, majd miközben kezet mostam, a tükörben ellenőriztem, hogy nem kenődött-e el a sminkem. A fogamat is alaposan átnéztem, hogy nincs-e rajta rúzs, majd a kézszárító használata után visszamentem Cassohoz.
- Itt a kaja? - lepődtem meg, majd leültem Cassoval szemben.
- Jaja, most főztem - bólintott szórakozottan.
Egyébként elképzelhető, mert tök finom volt. :)
Bevallom őszintén, életemben nem ettem még ilyen igényesen, olyan precízen szurkodtam fel a kajámat a villára (amit egyébként direkt úgy választottam ki, hogy szépen lehessen enni), mint ha valami influencer lennék.
- Szóval, most úgy csinálunk, mint ha nem ismernénk egymást és előröl kezdjük az ismerkedést - jelentettem ki mosolyogva.
- Oké, hogy hívnak?
- Székely Levendula, a becenevem Leni, és ezen is szoktak hívni - nyomatékosítottam nevetve, utalva a "szöszizésére".
- Jól van, tehát "Szöszi", vágom - biccentett szórakozottan mosolyogva, mire újra felnevettem.
- Feladtam - láttam be jókedvűen, Casso pedig mosolyogva filmesen megemelte erre a poharát.
- Ééés nyertem - jelentette ki vigyorogva - Szöszi.
- Tudod mit, inkább kérdezek most én - tereltem a témát nevetve.
Ezt jól át kellett gondolnom, a fejem pedig nagyon töprengő lehetett, mivel Casso az arcomat nézve elnevette magát.
- Na jó, nincs ötletem - láttam be.
- Nyugi, én tele vagyok témákkal, tudod, amik így első randira pont ideálisak, politika, vallás, kit milyen emberi tulajdonságok idegesítenek, lehetőleg olyanokat mondjunk, ami megvan a másikban, nemek és szerepeik, exek... - sorolta jókedvűen, én pedig nevetve hallgattam.
- Egyik jobb, mint a másik - nevettem.
- Jaja. Elrettentő példák voltak, most már találj ki valamit.
- Igyekszem - mosolyogtam.
Félreértés ne essék, a beszélgetéstémáinkkal kapcsolatban semmiféle gondjaink nem adódtak. :)
Miután megettük a kajánkat, még egy kicsit maradtunk az asztalnál beszélgetni.
- Ki hív ilyenkor? - bosszankodtam, amikor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben - Bocsi, Apu, majd visszahívlak - sóhajtottam, miközben elutasítottam a hívást - Hallgatlak, ne haragudj - dobtam be a telefonom a táska legmélyébe, majd Cassora néztem.
- Nem gáz - mosolyodott el őszintén.
A telefonom újból elkezdett rezegni.
- Jaj Istenem, mi van már? - idegeskedtem.
- Vedd már fel - mondta Casso az utolsó pillanatban.
- Már késő - vigyorodtam el.
- Nem azért, de ha én kétszer hívok valakit, miután egyszer kinyomott, miközben tudom, hogy mondjuk te, hogy itt vagy, általában fontos szokott lenni.
- De most veled vagyok, majd otthon ráér... - hebegtem, majd ránéztem - Jó, oké - adtam meg magam, majd visszahívtam apukám arra készülve, hogy majd gyorsan lerendezem - Szia Apu - köszöntem bele.
- Szia. Tudom, hogy randevúd van a szomszéd sráccal, de most édesanyád a kórházban fekszik és... - hadarta.
- Mi? Mi történt? És miért van Anyu kórházban? - zavarodtam össze. Hiszen amikor elköszöntem, semmi baja nem volt még!
Casso folyamatosan engem fürkészett.
- Fogalmam sincs, engem is csak most értesítettek, hogy ott van, úton vagyok a munkahelyemről. Tudsz jönni? - kérdezte idegesen.
- Hátőőő... - sütöttem le a szemem, miközben Cassora néztem - Visszahívlak, egy perc - nyomtam ki a telefont.
- Mi történt? - érdeklődött aggódva.
- Anyu kórházban van - mondtam - Apu megkérdezte, hogy be tudok-e jönni.
- És mit mondasz?
- Nem tudom! - fakadtam ki - Legszívesebben rohannék a kórház felé már most, de végre itt vagyunk kettesben, és nem akarlak csak úgy itthagyni, egyáltalán nem lenne fair!
- Leni, állj le, anyukádról van szó, aki kórházban van, ez szerintem most fontosabb annál, mint hogy tök idegesen üljünk itt tovább - vázolta fel a helyzetet egyszerűen.
- De, de... - akadt meg a torkomon a szó -... de nekem több vagy, mint egy egyszerű osztálytárs, nem akarlak itthagyni! - jelentettem ki a könnyeimmel küzködve.
Casso egy apró mosollyal az arcán nézett rám.
Jézusom, ez miért szaladt ki a számom?
- Nem hagysz itt, megyek veled - közölte - Fizetek, aztán megyünk.
- Oké - bólintottam - De várj! Nem, nem, hagyd csak, fizetem a sajátomat - szaladtam utána.
Csak akkor válaszolt, amikor már kifizette.
- Késő - lobogtatta meg a számlát mosolyogva.
Gondterhetlen sóhajtva beletúrtam a hajamba.
- Köszönöm szépen.
- Mit?
- Mindent - mosolyodtam el őszintén.
A buszmegállóba rohanva (amennyire tudtam magassarkúban) éppen elértük a buszunkat, amivel elindultunk a kórház felé.
Nem volt hely, úgyhogy állnunk kellett.
- Velünk vagy még, Szöszi? - kérdezte Casso engem fürkészve, mivel magam elé nézve nem kicsit elgondolkodtam, miközben a monoton, női hang bemondta a következő megálló nevét.
Tiszta ideg voltam, és bár Casso próbált valamennyire nyugtatni útközben, csak félig-meddig sikerült.
- Azt nem tudom, mi lehetett hirtelen. Hiszen amikor utoljára láttam, még semmi baja nem volt.
- És mi van a húgoddal? - szólalt meg Casso.
- Még nem született meg - ráztam meg a fejem értetlenül. Ekkor a busz kanyarodott egyet.
Mint valami filmben, természetesen majdnem elestem a magassarkúm miatt, de Casso a derekamnál fogva elkapott.
- Még - húzott magához a kezét végig a derekamon tartva.
A busz megérkezett a végállomásra, így le kellett szállnunk róla.
Sietős léptekkel sétáltunk tovább a többi szükséges tömegközlekedési eszköz felé.
A kórházba érve a recepción érdeklődtünk Anyuról.
- Hozzátartózói? - kérdezte a fehér ruhás hölgy.
- A lánya vagyok - feleltem.
- És a fiatalember? - nézett a mellettem álló Cassora.
- Leni barátja vagyok - mondta szemrebbenés nélkül, miközben az ujjait lazán a kezemre kulcsolta.
És akkor nyugodjék békében Székely Levendula, elhunyt, fangörcs általi szívrohamban.
A kihalt folyosón lépdelve kifaggattam Cassot.
- Hogy mondhattad azt, hogy a barátom vagy? - kérdeztem hitetlenül, miközben akaratlanul is elmosolyodtam. Azért ez kifejezetten nem hangzik túl rosszul. :)
- Figyelj, így legalább engem is beengedtek, ha már eljöttem, ne kinnt legyek már - vont vállat szórakozottan.
Nemsokára megpillantottuk Aput és a nővéremet a műanyag székeken ücsörögni.
- Sziasztok! - suttogtam átölelve az említett családtagjaimat - Mi van Anyuval?
- Születik a kistestvéred - mosolyodott el Apu.
Cassora néztem, aki csak rám mosolygott, majd Apuhoz lépett. Kezet fogtak, bemutatkoztak, jaj de jó, majd mindannyian leültünk. Az egyik oldalamon Apu, a másikon Casso.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem - fordultam Casso felé - Ha szeretnél menni, nem muszáj itt ülnöd velünk, megértem, ha...
- Maradok veled - vont vállat.
- Biztos? Nem baj? - bizonytalanodtam el.
Casso csak megrázta a fejét.
Egy kicsi csöndet tartottunk, majd megszólaltam.
- Sajnálom, hogy ez a délután nem úgy alakult, ahogy terveztük - sóhajtottam.
- Bepótolhatjuk, ha akarod - ajánlotta fel.
- Tényleg? - csillant fel a szemem.
- Igen. Este film?
- Te is aztán egy romantikus típus vagy - nevettem fel - Ha hazaértünk, átmegyek hozzád - mondtam, miközben igyekeztem nem figyelembe venni Apu szúrós pillantásait. :)
Egy nővér nem sokkal később bejelentette, hogy meg lehet nézni a kisbabát.
Természetesen (Casso kivételével) mind éltünk a lehetőséggel, ki nem hagytuk volna.
A kórházból nem sokkal később hazamentünk. Anyunak természetesen bennt kellett maradnia, úgyhogy négyen ültünk be a kocsiba.
Apu volt a volánnál, Napsugár az anyósülésen, Casso és én pedig hátul.
- Akkor fél óra múlva találkozunk - köszöntem el Cassotól ideiglesen a kapuban, akitől kaptam egy gyors puszit, majd mindketten bementünk a házba.

Mai nap - 5/5*: a mai randi nem teljesen úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ez így is a lehető legtökéletesebb volt. Végre megszületett a húgom, Csepke (akit majd Csepinek fogok hívni), és garantálom, hogy ő lesz a legcukibb kislány a világon.
Most pedig befejezem a mai bejegyzésem, ugyanis Cassoval megbeszéltük a filmezést, amit biztos nem hagyok ki. :)

Egy pillanat, és beléd estem | &quot;𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪...&quot;Where stories live. Discover now