Egy pillanat, és beléd estem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..."

73. Saci

Január 26. (szerda)
Igen, tudom, kihagytam pár napot, de sajnos vagy nem sajnos volt okom rá, leginkább, hogy az égvilágon semmi érdekes nem történt. A suliban szétunom és széttanulom az agyam, ezek mellett pénteken kiosztják a féléviket, úgyhogy mindenki teper (kérdés, mennyire), Heni szombatonként átjár hozzánk, de csak keveset tudunk beszélni, mert nekem is és neki is dolgunk van, Casso teljesen barátként kezel, de legalább Saci átjött hozzánk párszor.
Ma a suli előtti társaság újabb taggal bővült, pontosabban Kittivel, aki bár folyamatosan Ricsi mellett ácsorgott, a beszélgetésbe bekapcsolódni nem tudott, ettől függetlenül látszólag jól érezte magát. Saci viszont nem állt ott, úgyhogy felmentem az osztályba, ahová sejtéseim szerint ment.
Igazam volt, az osztályteremben ült és zenét hallgatott.
- Kérsz csokis muffint? - kérdeztem mellé ülve, így Casso helyét foglaltam el (aki még kinnt beszélgetett a többiekkel), de nem nagyon érdekelt, Sacival valami nagyon nem stimmelt.
- Nem, köszi - rázta meg a fejét szomorúan, én pedig aggódva fürkésztem - De azért kedves vagy, hogy hoztál.
- Saci - néztem rá - Baj van?
- Semmi - vágta rá hirtelen.
Óvatosan a telefonja képernyőjére pillantottam, csak mert kíváncsi voltam, mit hallgat.
A világ egyik legdepressziósabb zenéje lehetett a címéből ítélve.
- Most komolyan - szólaltam meg újra - Mi történt? Vagy nem akarsz beszélni róla?
- Most nem - rázta meg a fejét - Majd máskor, jó?
Sóhajtottam egyet, majd beláttam, hogy ha nem akar, nem is fog beszélni, úgyhogy inkább békénhagytam a témával.
Saci igazából egész nap teljesen magába volt fordulva, és nagyon aggódtam miatta, próbáltam jobb kedvre deríteni, de egész nap nem mondott semmit.
Délután gondoltam egyet, és Saciék háza felé vettem az irányt, mert mindenáron beszélni akartam a barátnőmmel.
- A szobájában van - mondta az anyukája.
- Rendben, köszönöm - bólintottam, majd felmentem a lépcsőn.
Ahogy Saci szobájába értem, és benyitottam, csak annyit láttam, hogy a barátnőm valamit elrejt valamit a háta mögé. Elég gyanús volt.
- Szia - köszöntem neki őt fürkészve, mire elkapta a fejét, én pedig gyanakodva közelebb mentem hozzá, erre viszont Saci a háta mögé kapott, hogy ne lássam, amit elrejtett - Mi az? - nevettem el magam feszülten.
Erre Saci a tenyerébe temetbe az arcát, elsírta magát, én pedig mögé néztem, és lesokkolva vettem észre azt a kis kést mögötte.
- Jézusom! - sikítottam el magam, majd hitetlenül Sacira néztem - Ez... megőrültél? - pislogtam.
- Nem, nem... - törölgette a szemét.
- De nem értem, Saci, az egészet nem értem, mi történt, ami miatt... te jó ég! - hüledeztem, majd azonnal elkaptam tőle a kést, jó messzire - Mondd, hogy semmit nem akartál ezzel csinálni! - kérleltem.
Fogalmam se volt, mit csináljak, hogyan reagáljak, Saci zokogott és semmit nem mondott, próbáltam megvigasztalni, vagy valami ilyesmi, de nem értem el semmit, úgyhogy végül szóltam az egyetlen közeli felnőttnek, hogy segítsen, és Saci anyukája ugyanúgy lesokkolódott, mint én, de aztán ő gondjaiba vette a barátnőmet, én pedig jobbnak láttam nem ott lábatlankodni.
Otthon vettem észre, hogy írt valaki.
Ricsi: Szia, bocs, ha zavarlak
Leni: Szia, nem zavarsz, dehogy
Ricsi: Sacival mi volt ma?
Leni: Nem tudom, mi történt vele, de nagyon aggódok miatta...
Ricsi: Nem beszél róla?
Leni: Semmit... valami nagyon kiborította, nem tudom, mi, de borzasztóan félek, hogy mi lehet vele.
Ricsivel csak egy kis ideig tudtam beszélni, majd elköszöntünk, én pedig mondanom sem kell, végigidegeskedtem az egész napot.
Aztán este jött egy üzenetem.
Ricsi: Oké, tudom, mi van. Ne kérdezd.

Mai nap - 5/1: semmit nem értek, de akármi történt, elképesztően sajnálom. És rémesen aggódok Saciért.