Az ünnepek közeledtével Riverside utcái napról napra giccsesebb és csillogóbb díszbe lettek öltöztetve, az egymást követő házakról - amik semmikképp se nézhettek ki ugyanúgy, mert állandóan csak a harc megy a szomszédok között, hogy ki költ többet szebb égősorra, vagy éneklő rénszarvasra - nem is ejtenék szót. Nekem túl sok. Még nem sikerült átragadnom a hangulatot, bár nem is erőltetem, mert nem tudhatom biztosra, hogy hol töltöm a karácsonyt. Felröppent egy-egy beszélgetésben a srácokkal, hogy közösen ünnepeljünk valamelyik nap, én pedig felhoztam szuper ötlet gyanánt, hogy elmehetnénk Londonba anyáékhoz, arrafelé úgyis nagyobb valószínűséggel fog esni a hó. Úgy még csodálatosabb a város.
Éppen az ablakra tapadva gondolkodtam az élet nagy dolgain, a zeneteremben, mert miután Donna mosolygós és büszke tartással hagyott magamra úgy döntöttem, hogy maradok még egy kicsit. Hálás voltam neki amiért elvisel és türelmes, ami a zongora leckéket illeti. Próbálok kitartóan állni a dologhoz, de annyira fel tud idegesíteni, ha sokadszorra is félrenyomok egy hangot, hogy akkor legszívesebben feladnám az egészet és maradnék csak az éneklésnél mondván, hogy azon kívül semmi másra nem vagyok képes. Ilyenkor Donna erősen megragadja a vállam, szembefordít magával és szinte az arcomba kiabál, hogy ne legyek ennyire nyámnyila és gyerekes, ha az ember igazán akar valamit, azért igenis küzd addig, amíg el nem éri a célját. Általában megszólalni nem merek az ilyen kitörései után, inkább szófogadóan folytatom a tanulást és közben a szavain rágom magam.
Most is, egy pillanatra a terem közepén álló, gyönyörű hangszerre emeltem a tekintetem, a bizalmasomra, amiért adott nekem egy esélyt. Vagy többet...
Van egy dallam, amit tökéletesen el tudok játszani akár úgy is, hogy nem figyelem az ujjaim mozgását és egyáltalán nem félek attól, hogy elrontok valamit. A szívemhez nőtt és egyfajta mentőövem lett, mert ahogy az első hang megszólal, az elmém és én együttes erővel igyekszünk helyreállítani a felfordulást, amit saját magamnak okoztam.
Darren pszichológushoz akart küldeni, hátha akkor nem lesz annyira búskomor az arcom minden interjú alkalmával. Természetesen ellenkeztem és azt mondtam, hogy magammal kell megvívnom ezt a harcot. Kissé feldúltan indultam Shanehez az összetűzésünk után. Ez azon a napon volt, mikor az egész világra haragudtam, de legfőképpen magamra és mindenre azt hittem, hogy támad, és én képtelen lennék a védekezésre. A barátaim nem értették, mi történt velem. Időt kértem, egyedül akartam lenni, ehhez képest mégis elmentem Shanehez azzal a szándékkal, hogy újra teljesen jól legyek.
De aztán... Eszembe jutott Harry. Az én Harrym, aki a napok teltével újra göndör lett és olyan, mint egy angyal. Ha besétálnék egy középkorú emberektől hemzsegő épületbe és azt mondanám, hogy én megtaláltam életem szerelmét, minden bizonnyal az arcomba röhögnének a fiatalságom miatt. Valószínűleg nem kellene ilyesmikre gondolnom, de ez is megacéloz abban, amiben hiszek, és én mindenemmel érzem, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Harryt. Nem számít, hogy tizennyolc éves vagyok, és nem fog számítani, ha negyven éves leszek, mert akkor is, tiszta szívemből fogom szeretni őt.
Shane nem hallotta meg a szavaimat, amikor azt mondtam neki, hogy nem okozhatok csalódást. A válasza egyszerű volt; szabad ember vagyok, saját akarattal és Harrynek nincs joga beleszólni abba, amit eldöntök. És én tudtam, hogy nincs igaza. Rám csapta az ajtót, miután a fejemhez vágta, hogy hülyeségeket beszélek, hogy nem gondolhatok ennyire komolyan valamit, amit rövid ideig tapasztalhattam és, hogy nem lehetek papucs, mert úgy tűnik elment az eszem és én fogok kijönni belőle rosszul, ha ennyire ragaszkodom a barátomhoz.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ejtett rajtam még több sebet a veszekedésünk és nem éreztem magam rosszul, de legalább helyesen cselekedtem.
Másnap reggelre jutottam arra a döntésre, hogy a droghoz való vonzalom csak az elkeseredettség miatt tört rám, és egyszeri alkalom volt, amiről senki sem fog tudni rajtam és Zaynen kívül. A mi titkunk marad és teszek róla, hogy Shane is tartsa a száját.
Valamivel nyugodtabban keltem fel, és a maradék kételyem is elúszott, mikor az éjjeliszekrényemen egy szál vörös rózsa állt egy pohárban, mellette pedig a gyöngybetűkkel tintázott levél, amit rögtön a kezembe vettem és elhomályosult szemekkel olvastam el Harry üzenetét, amiben leírta, hogy mennyire szeret engem és, hogy délután vár. Furcsa volt virágot kapni tőle, feltöltötte a lelkemet jókedvvel és az csak bónusz volt, hogy nem telefonon keresztül írt nekem, hanem kimondottan a kézírásával pecsételte meg szavai komolyságát.
Felpattantam a székről, elhúztam a függönyt és a zongorát kikerülve siettem a kabáttartókhoz, hogy kivehessem belőle a mára meggyűrődött papírt. Szerettem, ha mindig nálam van, pedig azóta már kaptam Harrytől többet is, néha a postán adott fel nekem levelet, amiben csak annyit üzent, hogy spagettit készített vacsorára, siessek haza. Először nem tudtam hova tenni a viselkedését, de annyira élveztem és élvezem még most is, mert ez minden napom fénypontja, ha nem vagyunk együtt. Sajnos nem túlzott, amikor azt mondta, hogy rengeteget kell tanulnia ahhoz, hogy be tudja hozni a lemaradását. Alig várom a szünetet, hogy kicsit leengedjen és ne kelljen azon aggódnia, hogy mégis hogyan fogja letenni a vizsgákat év végén. Biztatom őt, hogy addig még van idő és majd én is segítek neki, de még mindig látom a kétségbeesést a szemeiben.
Több dolog is átértékelődött bennem, elsősorban Harry és a tettei miatt, de nagyban közrejátszott az éjszakai beszélgetésünk Zaynnel, egy héttel ezelőtt. A teraszon ültünk pulóverben, mert a levegő estére lehűlt és zöld teát kortyolgattunk, miközben a csillagokat néztük és mindketten a gondolatainkba merültünk.
-Nem tudom, mi történt San Franciscoban - kezdte egy sóhaj kíséretében, mire rá néztem, de ő továbbra is az égen tartotta a szemeit. -De látom, hogy megváltoztál.
-Ez volt a célom...
-Ez? - nevetett fel hitetlenkedve, de arcára hamar visszaült a komolyság. -Nem hiszem, hogy ez a jó út...
-Tudom, Zayn - motyogtam és elhatároztam magam, hogy mielőtt ő tehetné meg, én kitárom felé a szívem. -Minden kicsúszott a kezemből. Egyszerűen semmi se volt jó, bármit, amit csináltam azt mondtam róla, hogy selejtes, a kukában végzi. Minden tettemet kétszer kellett volna átgondolnom, de nem volt időm. Egyre lejjebb csúsztam és keresni akartam egy kapaszkodót, amin felhúzhatom magam, reméltem, hogy ha kis időre eltűnök, ez sikerülni fog. És azt hittem, hogy megcsináltam... - hajtottam le a fejem szomorúan. A kikopott melegítőnadrágommal szemeztem. -De aztán Harryvel összevesztünk és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy minden rosszabb lett.
-Összevesztetek? - kérdezett vissza halkan.
-Ő tisztán látott, csak rá akart világítani arra, hogy mi mindent hagytam hátra. Először nem értettem vele egyet, de utána úgy éreztem, mintha kicsúszott volna alólam a talaj. Mindenben igaza volt.
-Lou, én nem tudok elmenni amellett, hogy miattam kerültél ilyen helyzetbe - fészkelődött a nyugágyon. -Ha nem keverlek bele a baromságomba...
-Nem - szóltam közbe, és még a kezemet is felemeltem, hogy ne folytassa. -Nem a te hibád.
-Ott kellett volna lennem veled - suttogta megtörten. -A legjobb barátod vagyok, erősködnöm kellett volna, ezerszer bocsánatot kérnem.
-Nem a te hibád! - ismételtem hangosabban.
-Ha ez nem is, észre kellett volna vennem, hogy nem vagy jól. Láttam, hogy néha egy teljesen más világban jársz, mégsem foglalkoztam vele!
-Zayn... - próbáltam őt nyugtatni, de annyira elragadta a hév, hogy még a bögréjét is a földre tette és a kezeivel hadonászva folytatta.
-Te ott voltál nekem, amikor szükségem volt rád! De én nem tudtam veled lenni, amikor neked volt szükséged rám...
-Itt hagytalak a szarban - mordultam rá. -A bírósággal, Edwarddal és Niallel, akkor most én is kezdjem magam nyüstölni és essek depresszióba?
-Már benne vagy - jegyezte meg sóhajtva.
-Nem, ez nem igaz - ráztam a fejem határozottan. -Nem vagyok depressziós. Tudod egyáltalán, hogy mi az?
-Ne ezen akadj fenn, kérlek - pislogott felém meglepetten. -Mindketten tudjuk, hogy mi történik veled.
-Meg a nagy francot! - sziszegtem idegesen. -Nincs velem semmi!
-Olyanokért okolod magad, amikhez közöd se volt, emiatt kedvtelen vagy és nem tudod elengedni a bűntudatot - nézett rám komolyan. -És, mivel ez elhatalmasodott rajtad, beleestél a...
-Ti összebeszéltetek Shanevel? - ráncoltam a homlokom sértetten.
-Kivel? - sápadt le hirtelen.
-Dumáltam vele, meghívott egy italra - vontam meg a vállam. -Szerinte a semmiért kínzom magam.
-Baszdmeg... - kapta a szája elé a kezét.
-Mi bajod van?
-Ígérj meg nekem valamit! - fordult felém és addig várt, míg én is ugyanígy cselekedtem. A térdemre tette a kezét és könyörgőn nézett a szemembe. -Ígérd meg, hogy nem beszélsz vele többet!
-Miért? - kérdeztem óvatosan. Nem értem a reakcióját.
-Ő... Olyan alak, aki a munkában kiváló, de a magánéletben egy megromlott ember, aki nem támaszkodik másra, csak a... - nem fejezte be a mondatát, valószínűleg azért, mert az arcomon végigfutó érzelmeim elárultak engem, és még csak megfékezni se tudtam őket. -Lou... - engedte le a vállait, szemei csalódottan csillogtak.
-Nem akartam! - kiáltottam fel és a könnyek olyan hirtelen lepték el az arcomat, hogy időm se volt felfogni; tényleg elsírtam magam. -Én tényleg nem akartam! - zokogtam, mire Z térdre esett előttem és szorosan ölelt át. Arcomat a nyakába fúrtam, a bűntudat szinte felemésztett és nem segített, hogy a legjobb barátom nem fordult el tőlem, hanem nyugtatóan simogatta a hátamat.
-Semmi baj - súgta a fülembe, amivel csak annyit ért el, hogy még jobban rázendítettem.
-Mit mondjak anyának? És Harrynek? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Semmit, semmit, Louis. Ki tud róla?
-Senki... Csak te és én, meg Shane - szorítottam össze a szemeimet. Z elhúzódott tőlem, az arcomhoz nyúlt és a kézfejével törölte le még mindig potyogó könnyeimet.
-Akkor ez a hármunk titka marad - bólintott határozottan. -Mióta és mennyit...?
-Egyszer - szipogtam levegőért kapkodva. -Esküszöm, hogy nem akartam!
-Elhiszem - szorította meg a kezem. -Rossz állapotodban kapott el az a gyökér. Engem is rá akart beszélni, nem is egyszer. Jön az idióta dumájával, hogy a világ szebb lesz, meg minden boldogság blablabla... Valld be, hogy unatkoznánk, ha mindig csak boldogok lennénk.
-Mi? - kerekedtek el a szemeim. Unatkoznánk?!
-Te is tudod, hogy van ez. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó. Az élet egyszer ad, máskor elvesz, és mi mindig izgatottan várjuk, hogy mi következik egy borzalmas időszak után. Már ez is boldogság, mert tudod, hogy nem vagy peches. A szüleid támogatnak, Harry annyira szeret, hogy mindenét feláldozná érted, ezt ő mondta... És itt vagyunk mi, a barátaid, a rajongók, a zene... Ugye mondhatom, hogy ezek a jó dolgok akkor is jelen vannak, ha a rossz kerekedik felül? Mi sosem tűnünk el.
-Zayn? - leheltem teljesen letaglózva.
-Hm? - mosolygott rám halványan.
-Mikor lettél te ilyen bölcs?
-Köszi - nevetett fel halkan és a zsebébe nyúlt, majd a kezembe nyomott egy zsebkendőt. -De ugye igazam van?
-Igen - bólogattam. -Mindenben.
-Nekem mindig - húzta fel az orrát öntelten.
-Veletek mi történt, amíg mi távol voltunk? - kérdeztem érdeklődve. Lassan és hosszasan fújtam ki a benntartott levegőt, csillapítva a hüppögést, ami a kitörésemet kísérte.
-Huh, ez hosszú lesz - ült vissza, a bögréjét újra a tenyerei közé fogta.
-Nem vagy elkenődve - mondtam egyértelműen, mert ez azonnal feltűnt.
-Nem, pedig rohadt nehéz volt az a pár nap. Konkrétan minden összejött. Figyelj, mert nem mondom el még egyszer - emelte fel a mutatóujját, amolyan fenyegetésképp.
-Oké - biccentettem.
-Behívtak a bíróságra, mert az a köcsög Edward még a hamisításért is feljelentett, de megúsztam, hála apáéknak. Mindegy, hogy utána órákig tartó szent beszédet tartottak nekem a helyes viselkedésről, szerintem a mocskos cellánál minden jobb. Nem sokkal azután, hogy Edward eltűnt, Ashley furán kezdett viselkedni, Liam pedig a türelmetlen énével viaskodva, mégis dobta őt, mire a csaj kiakadt és bevallotta, hogy ő valójában Edward unokahúga és segített neki, de eközben beleszeretett Liambe és vele akart maradni... Kész agyrém - grimaszolt. -Payno úgy kitette Ashley szűrét, miután megtudta, hogy miatta volt az egész hajcihő, hogy az nem mert visszamenni a bőröndjéért, ami az előszobában maradt, mivel Liam szó szerint kituszkolta az ajtón - nevetett gonoszul.
-Szegéééény - sajnálkoztam megjátszottan, mire rám kapta a szemeit és egy egyszerű mozdulattal tarkón vágott. -Csak vicceltem! - röhögtem fel a sértett területet tapogatva.
-A felesleges hulladékok eltűntek az utunkból - folytatta. -, de Niall napokig került engem. Liammel lógtam, vigasztaltam kicsit, ahogy ő is engem, aztán körülbelül egy hét múlva beállított hozzám a szöszi.
-És?? - a feszültségem már a tetőfokára hágott, mert egy újabb színpadi szünetet tartott.
-Mit és? Kibékültünk! - tárta szét a karjait.
Szélesen elvigyorodtam és kihasználva a pozícióját, felpattantam a nyugágyról és rávetettem magam. Annyi ideje volt még, hogy az üres bögrét félre gurítsa és védekezve az arca elé emelje a kezeit.
-Neee! - sipította, de nem sokáig ellenkezett, mert amint köré fontam a karjaimat, szorosan átölelt és kuncogva döntötte homlokát a vállamnak.