90.

1.6K 138 21


Az ünnepek közeledtével Riverside utcái napról napra giccsesebb és csillogóbb díszbe lettek öltöztetve, az egymást követő házakról - amik semmikképp se nézhettek ki ugyanúgy, mert állandóan csak a harc megy a szomszédok között, hogy ki költ többet szebb égősorra, vagy éneklő rénszarvasra - nem is ejtenék szót. Nekem túl sok. Még nem sikerült átragadnom a hangulatot, bár nem is erőltetem, mert nem tudhatom biztosra, hogy hol töltöm a karácsonyt. Felröppent egy-egy beszélgetésben a srácokkal, hogy közösen ünnepeljünk valamelyik nap, én pedig felhoztam szuper ötlet gyanánt, hogy elmehetnénk Londonba anyáékhoz, arrafelé úgyis nagyobb valószínűséggel fog esni a hó. Úgy még csodálatosabb a város. 

Éppen az ablakra tapadva gondolkodtam az élet nagy dolgain, a zeneteremben, mert miután Donna mosolygós és büszke tartással hagyott magamra úgy döntöttem, hogy maradok még egy kicsit. Hálás voltam neki amiért elvisel és türelmes, ami a zongora leckéket illeti. Próbálok kitartóan állni a dologhoz, de annyira fel tud idegesíteni, ha sokadszorra is félrenyomok egy hangot, hogy akkor legszívesebben feladnám az egészet és maradnék csak az éneklésnél mondván, hogy azon kívül semmi másra nem vagyok képes. Ilyenkor Donna erősen megragadja a vállam, szembefordít magával és szinte az arcomba kiabál, hogy ne legyek ennyire nyámnyila és gyerekes, ha az ember igazán akar valamit, azért igenis küzd addig, amíg el nem éri a célját. Általában megszólalni nem merek az ilyen kitörései után, inkább szófogadóan folytatom a tanulást és közben a szavain rágom magam. 

Most is, egy pillanatra a terem közepén álló, gyönyörű hangszerre emeltem a tekintetem, a bizalmasomra, amiért adott nekem egy esélyt. Vagy többet...
Van egy dallam, amit tökéletesen el tudok játszani akár úgy is, hogy nem figyelem az ujjaim mozgását és egyáltalán nem félek attól, hogy elrontok valamit. A szívemhez nőtt és egyfajta mentőövem lett, mert ahogy az első hang megszólal, az elmém és én együttes erővel igyekszünk helyreállítani a felfordulást, amit saját magamnak okoztam. 

Darren pszichológushoz akart küldeni, hátha akkor nem lesz annyira búskomor az arcom minden interjú alkalmával. Természetesen ellenkeztem és azt mondtam, hogy magammal kell megvívnom ezt a harcot. Kissé feldúltan indultam Shanehez az összetűzésünk után. Ez azon a napon volt, mikor az egész világra haragudtam, de legfőképpen magamra és mindenre azt hittem, hogy támad, és én képtelen lennék a védekezésre. A barátaim nem értették, mi történt velem. Időt kértem, egyedül akartam lenni, ehhez képest mégis elmentem Shanehez azzal a szándékkal, hogy újra teljesen jól legyek. 

De aztán... Eszembe jutott Harry. Az én Harrym, aki a napok teltével újra göndör lett és olyan, mint egy angyal. Ha besétálnék egy középkorú emberektől hemzsegő épületbe és azt mondanám, hogy én megtaláltam életem szerelmét, minden bizonnyal az arcomba röhögnének a fiatalságom miatt. Valószínűleg nem kellene ilyesmikre gondolnom, de ez is megacéloz abban, amiben hiszek, és én mindenemmel érzem, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Harryt. Nem számít, hogy tizennyolc éves vagyok, és nem fog számítani, ha negyven éves leszek, mert akkor is, tiszta szívemből fogom szeretni őt. 

Shane nem hallotta meg a szavaimat, amikor azt mondtam neki, hogy nem okozhatok csalódást. A válasza egyszerű volt; szabad ember vagyok, saját akarattal és Harrynek nincs joga beleszólni abba, amit eldöntök. És én tudtam, hogy nincs igaza. Rám csapta az ajtót, miután a fejemhez vágta, hogy hülyeségeket beszélek, hogy nem gondolhatok ennyire komolyan valamit, amit rövid ideig tapasztalhattam és, hogy nem lehetek papucs, mert úgy tűnik elment az eszem és én fogok kijönni belőle rosszul, ha ennyire ragaszkodom a barátomhoz.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ejtett rajtam még több sebet a veszekedésünk és nem éreztem magam rosszul, de legalább helyesen cselekedtem. 

Süketnéma {Larry Stylinson}Read this story for FREE!