Süketnéma {Larry Stylinson}

4.

-Ha felé fordulsz, megérti amit mondani akarsz - Niall a habos süteményét kanalazta és oldalasan rám pillantott. -Tud szájról olvasni.

-Uhm, nem. Azt hiszem, én most megyek - mosolyodtam el, kínosan ügyelve a szemkontaktus elkerülésére. Felálltam, mire Harry elejtette a villáját és kapkodó mozdulatokba kezdett.

-Máris mész? - kérdezte Niall.

-Hát...Nem zavarok? - félénken Harryre néztem, aki válaszként megrázta a fejét és barátságosan elmosolyodott. Ismeretlen érzéssel töltött el a nyitottsága. Ha odamész egy társasághoz, ők nevetve elküldenek melegebb éghajlatra és lenéző stílusban kérdik meg tőled, hogy mégis mit akarsz tőlük. És én pont ezt hittem most is, mert már keveredtem ilyen helyzetbe és bár megvédtem magam, még egyszer nem ismételném meg.

-Elzavarunk, ha mégis - kuncogta a szöszi, mire szórakozottan megvontam a vállam. Belelát a gondolataimba?

-Még sosem láttalak titeket errefelé... - kezdtem, ám befejezetlenül hagytam a mondatom, éreztetve a kíváncsiságom.

-Mert múlt héten költöztünk ide. A város szélén laktunk, de mivel ehhez az úthoz közelebb van a speciális iskola, egyszerűbb oda bejárni - magyarázta.

-És te hova jársz? - a homlokom ráncoltam. Hallottam már arról a speciális iskoláról és azt hiszem párszor el is gurultunk előtte Zaynnel, de sosem vettem róla tudomást.

-Magántanuló vagyok. Így Harry mellett tudok lenni - megköszörülte a torkát és ártatlanul nézett az említettre, aki újra mutogatott. -Nem az egész életünket, nyugi - mondta, miközben számomra még mindig idegen módon kommunikált a göndör fiúval.

-Mi a baj? - kérdeztem értetlenül.

-Böki a csőrét, hogy velem beszélgetsz, vele meg nem - grimaszolt. Harry felháborodott arckifejezése megfizethetetlen volt és vissza kellett fognom magam, nehogy felnevessek, vagy akár csak elvigyorodjak.

-Sajnálom, nem igazán tudom, hogy hogyan szóljak hozzá - feleltem zavartan. -Egyébként ti barátok vagytok?

-Féltestvérek - sóhajtotta, majd egy mindentudó mosollyal az arcán követte figyelemmel, ahogy Harry előveszi a telefonját, a gombokat nyomogatja és az asztalon csúsztatja elém.

Téged láttalak múltkor a tévében!

Meglepődve néztem fel rá és hagytam, hogy Niall közelebb hajolva olvassa el a leírottakat. Egy pillanatig elgondolkozva meredt rám, majd megvilágosulva csillantak fel a szemei.

-Tényleg! A zenecsatornán! Egy interjú volt, bandában játszol, nem igaz?

-De - büszkén elmosolyodtam, visszaemlékezve a két héttel ezelőtt felvett rövid interjúra. Ezek szerint mégiscsak látta valaki...

Csak azután adtam vissza Harrynek a telefonját, miután beírtam a számomat és bejelöltem magam az ingyenes sms küldő alkalmazásban. Furcsának tartottam, hogy van egyáltalán telefonja, hiszen minek neki, ha úgysem tud vele mit kezdeni, de rájöttem, hogy valójában én is inkább üzenetküldésre használom az enyémet.
Az órára pillantva, sűrű bocsánatkérések közepette köszöntem el tőlük és a táskámat a vállamra dobva rohantam, hogy időben odaérjek a stúdióba.

---

A műanyag flakont magam felett dobálva hallgattam Zayn kellemes hajlítgatásait és a szemem sarkából még azt is láttam, hogy nem telik erőfeszítésébe a fülbemászó dallam kiéneklése. Olyan, mintha a kisujjából rázná ki mindazt, ami másoknak nehezére esne. A részben kész dal általa a fejembe szőtte magát.
Fogalmam sincs miért, de eszembe jutott Harry.
Soha nem hallhatott zenét, egyáltalán bármilyen hangot. Úristen, meghalnék zene nélkül.
Fájdalmasan felnyögtem a gondolatra és védekezve a füleimre szorítottam a kezeimet.

-Mi van, ennyire rossz? - röhögött fel Z. Észrevéve magam rájöttem, hogy a társaság minden tagja engem bámul, így megpróbáltam viccre fogni a kínos helyzetet.

-Hát... - húztam az agyát. Sértődötten felszegte az orrát és visszafordult a mikrofonhoz. -Ugyan, haver. Te is tudod, hogy király vagy - sóhajtottam.

-De tőled is hallani akartam - vigyorgott rám, mire a szememet forgatva keltem fel és sétáltam az ablakhoz.

-Nem akarunk szórakozni? - kérdeztem, hirtelen ötlettől vezérelve.

-Még csak szerda van - jött az egységes válasz a hátam mögül. Csalódottan bólintottam, hogy igazuk van és leültem az üveghez húzott babzsákfotelbe.

-Össze kéne írnunk, hogy pénteken mit akarunk előadni - alig hallottam Liamet, mert Zayn újra belekezdett a kellemes dúdolásba. Nem mozdultam jelezve, hogy nekem tök mindegy mit adunk elő, írják össze ők. Ameddig munkálkodtak, én magamban kitomboltam magam, hogy mi a fészkes fenének kell akkor nekem itt lenni, aztán elővettem a telefonom és engedtem, hogy az ujjaim maguktól pötyögjék be az üzenetet.

Hey! Van kedved pénteken bulizni? -Én

Ennyi erővel akár jól fejen vághatnám magam. Harrynek nem tetszene ez a fajta parti. Egyáltalán, mert nem tud kommunikálni és még csak a dübörgő zenétől sem érezné jobban magát, mert nem hallaná. Egy ökör vagy, Louis. Gratulálok! Képzeletben megveregettem a vállam és izzadt tenyerem a nadrágomba törölve próbáltam menteni a menthetőt.

Úgy értem, sétálni? -Én

Ez se lett jobb... Sóhajtozva hajtottam hátra a fejem. Miért akarok egyáltalán találkozni vele?
Mert különleges.
-Defektes.
Nem!
Különleges, mert annyira ártatlannak tűnik, műveltnek és csupaszív srácnak, akit az élet keményen ostoroz.

Nem muszáj... -Én

Beharaptam a szám, miközben azon tanakodtam, hogy kerülhetek még kínosabb szituációba, vagy ennyi a maximum? Nagyon remélem, hogy az utóbbi. Megörülve a kezembe rezgő készüléknek, rögtön a kijelzőre néztem.

Akadj le a telefonodról. Szükségünk van rád a való életben.:D -Liam

Hitetlenül fordultam meg, hogy szembe találjam magam a srác kérlelő tekintetével. Bosszúsan visszadőltem és írni kezdtem.

Élni sincs kedvem, hagyjál már.:p>< -Én

Ez jó dalszöveg lehetne!:o -Liam

Szállj le rólam-_- -Én

Nem is vagyok rajtad:OO -Liam

-Ti komolyan egymásnak írogattok?- kérdezte hangosan Edward, magára vonva az összes figyelmet. Félelmet véve az arcunkra néztünk össze Liammel, cseppet sem tagadva, hogy tényleg lebuktunk, majd egyszerre nevettük el magunkat.