Süketnéma {Larry Stylinson}

27.

-Azt akarta, hogy elessek - mondtam ártatlanul, de ezzel csak a tüzet szítottam.

-Na persze! Egyrészt, ne szólj be, rohadtul rosszul esett! Másrészt, igenis megérdemelted volna! - hadonászott Zayn, majd tett egy sikertelen próbálkozást arra, hogy kikerülje Ms. Cox-t. 

-Utána bocsánatot kértem! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. 

-Ó, igen? Én nem hallottam! - morgott, miközben a földre szegezte a szemeit. Nem mert szúrós tekintettel nézni Harry anyukájára. 

-Sajnálom, Zayn - sóhajtottam feladva az ellene folytatott vitát. Ezt hallva leengedte a vállait és pár másodperc múlva elmosolyodott. 

-Én sajnálom, hogy megpróbáltalak bántani - végre felnézett rám. 

-És, ha úgy nézzük, mindkettőtök megkapta a méltó büntetését, amit a másiknak szánt - szólalt meg Mr. Horan, mire egy emberként fordultunk felé. -Hiszen Louis bevágta a fejét, Zayn pedig beszorult a falécek közé... 

-A legjobb, hogy mindezt magatoknak csináltátok - kuncogott fel Ms. Cox és kilépett közülünk, így már mi is hangosan nevetve tudtunk békülő pacsit adni egymásnak. 

-Egy angyal vagy, szívem - sétált le a lépcsőn mosolyogva a tekintélyt parancsoló férfi és büszkén vonta magához Harry anyukáját, akinek ijedtté vált az arca és szinte mozdulatlanná dermedt, mikor csengettek.

-Teljesen kiment a fejemből! - sziszegte, majd az ajtó elé lépett és nyugtatón végignézett rajtunk. 
Eltátottam a szám, mikor két egyenruhás rendőr várakozott a ház előtt, elég rendesen felfegyverkezve...

-Zayn... - suttogtam alig hallhatóan, miközben oldalazva közelebb surrantam hozzá. Mégis kihívták ránk a zsarukat?! 

-Bejelentést kaptunk erről a címről. Minden rendben, hölgyem? - kérdezte az egyik, kifejezéstelen arccal végigmérve minket. 

-Ó, nem. Téves hívás volt, nincs itt semmi gond - legyintett Ms. Cox kényszeredetten nevetve, majd egy kicsit oldalra húzódott, hogy a rendőrök beláthassanak a házba. 

-Biztos benne? - kérdezett vissza gyanakodva az alacsonyabb. 

-Hát persze! Sajnálom, hogy feleslegesen kellett eljönniük idáig. Tényleg minden rendben, mint láthatják - erősködött a nő, majd halkabban mondott még valamit nekik, amitől ők megfordultak és nagy léptekkel tértek vissza az autójukhoz. Ms. Cox visszazárta az ajtót és lassan fordult felénk. -Sipirc felfelé! 

---

-Mesélsz a családodról? - kérdeztem Harryt, miközben az ujjaival játszadoztam. Tompán hallottam, ahogy Zayn és Niall a kertben hülyülnek, Ms. Cox a konyhában csörömpölt, Mr. Horan pedig a fordulót javítgatta. Ez a ház valósággal élt.
Harry elhúzta a kezét az enyémből és féloldalasan elfordult tőlem. A homlokomat ráncolva meredtem rá, nem értettem, valami rosszat mondtam? Óvatosan végigsimítottam a karján, aztán átmásztam az ágy másik oldalára, hogy szembe legyek vele. -Mi a baj? 

"Nem könnyű." a szemei könnybe lábadtak és a nyakamba fúrva az arcát szuszogott, miközben átkarolta a derekam. Átkoztam magam, amiért felhoztam ezt a témát, de mégis honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire mélyen érinti őt? Nem vagyok gondolatolvasó és erről még sosem beszéltünk.

-Ne haragudj. Nem kell róla beszélned - félretűrtem egy előre tolakodó tincsét és egy puszit nyomtam a homlokára. -És nem is hozom fel többé.

Megrázta a fejét és felült, majd az ágy szélére mászva húzta ki az éjjeliszekrény fiókját. Értetlenül követtem figyelemmel a mozdulatait és még jobban összezavarodtam, mikor elém tett egy dobozt. Remegő kezekkel nyitotta fel, én pedig kíváncsian vártam, hogy végre láthassam a tartalmát. Nem volt túl sok dolog benne, csak egy karkötő és néhány fénykép. Harry megfogta a fotókat és kitette őket a lepedőre, majd a karkötőt a mellkasához szorítva sóhajtott egyet. Nem mertem megszólalni, hagytam, hogy összeszedje magát és ő maga kezdjen bele a feltételezhetően megrázó emlékek felelevenítésébe. Végignéztem a fényképeken, amiken egy végtelenül aranyos szőke, göndör hajú kisfiú állt egy motor előtt, a mellette guggoló férfi pedig mosolyogva ölelte magához őt. Nem Mr. Horan volt, egy számomra idegen ember mosolygott vissza rám. Harry szabaddá tette a kezeit és én rögtön ráemeltem a tekintetem. Tudnia kell, hogy minden figyelmem az övé. 

"Ő itt Des Styles. Tizenkét éves koromig ő nevelt engem." szipogott egyet. A szívem belesajdult a látványba, hiszen gyűlöltem őt sírni látni.

Szóval miért is hoztam fel ezt a kibaszott család témát?!

"Öt évvel ezelőtt meghalt egy szörnyű balesetben. Rá fél évre találkoztam apával." a szemeim elkerekedtek, valójában teljesen összezavart, pedig még csak az elején tartottunk, legalábbis én úgy éreztem. Nem vágtam közbe, megvártam, hogy nehezen ugyan, de folytassa. "Anyu megcsalta Des-t, akit én az apámnak hittem, és aztán eltitkolta mindenki elől a tényt, hogy a félrelépéséből lettem én. Apának akkor már volt egy gyereke, Niall. Az anyukája otthagyta őket a születése után." dühös pillantását a takaróra szegezte. Az a nő hogy volt képes elhagyni a saját gyerekét és a párját? 

"Szívtelen volt." jeleltem. 

"Igen." bólintott, majd a képekre nézett. "A tisztelet miatt nem vettem át a vér szerinti apám nevét. Szerettem Des-t, mindig jó volt hozzám és anyához is. De meghalt és tovább kellett lépnünk. Anya elhozott engem ide, de apa veszekedett vele. Nem hitte el, hogy én a fia vagyok, szóval egy darabig állami segítségből éltünk. Aztán meglettek a vizsgálatok eredményei és ide költöztünk." felvonta a vállait és visszatette a képeket a dobozba, majd miután lezárta azt, a csuklójára húzta a karkötőt. "A baleset előtti napon kaptam tőle." 

-Úgy sajnálom, baby - szomorkásan közelebb csúsztam hozzá és átöleltem őt. Nem tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek, de... Remélem, nem is kell megtapasztalnom az olyan fajta fájdalmat. 

"Most már ezt is tudod." mosolygott rám erőltetetten. 

-Még mindig fáj? - kérdeztem, mire a fejét ingatva törölte meg a szemeit.

"A jelenben kell élni, nem a múltban."

-Ez a beszéd - gyengén megszorítottam a karjait, amiket aztán a két vállamra tettem és egy félmosolyra húzva a szám tartottam fogva a tekintetét. -Éljünk a jelenben - súgtam, bár tudtam, hogy nem érti, hiszen nem szakadt el a pillantásomtól, csupán akkor, mikor birtokba vettem az ajkait. Lágyan érintettem őt, táncra hívva a nyelvét döntöttem a hátára, miután óvatosan arrébb tettem az emlékeket őrző dobozt. Harry a tarkómról a derekamra vezette a kezeit és ösztönzött rá, hogy közelebb kerüljek hozzá, azonban ellenálltam, amiért értetlenül szakadt el tőlem. Kérdőn meredt rám, de képtelen voltam a beszédre. 

Vele minden más. Vigyázok rá, érdekel, hogy mi van vele, tudni akarok minden percéről, legszívesebben vele tölteném a mindennapokat, de az első felkiáltójel mégis a "vigyázok rá"-n van. 
Tudja, hiszen érzi, hogy mennyire vágyom rá. Hogy az őrületbe kerget szinte minden mozdulatával. 
Beharaptam a szám miközben hívogató ajkaira néztem, ezzel is hátráltatva magam a lenyugvásban, ami alapból lehetetlenség volt tekintve, hogy Harry éppen a pólóm alatt matat a puha ujjaival. Kihívóan csillantak meg a szemei, az alsó ajkára harapott és fellökte a csípőjét, távolabb sodorva engem az önmegtartóztatás kontrolljától...