Itt vagyok | ✓

20.fejezet

Drew:

Apa azután vette ezt a villát miután anyámmal „rendeződtek" a dolgok. Magyarán távoltartási végzést kértünk. Nem kereshet fel, csak apámon keresztül. Anyám sosem tartotta be a szabályokat, ezért is zavar most, hogy apát kereste meg. Mondjuk előtte engem is próbált hívogatni. Felsóhajtottam és felültem az ágyon. Figyeltem, ahogy az életembe lassan beszálló angyal szorgosan túrja az edzőzsákját.

- Mit keresel?

- Egy pulóvert. Gondoltam megnézem a tengert, de nagyon erős lett odakinn a szél.

- Tessék. – odadobtam neki a sajátomat, amit most vettem ki a táskámból. Elmosolyodott és arca kipirult. Felvette. A lány szinte elveszett a ruhában. Odamentem és átöleltem. Ő az enyém. Minden fájdalmát és sötétségét el akarom fogadni. Meg akarom gyógyítani a lelkét, mert ő is ezt teszi velem. Megfogtam a kezét és elindultunk. Kimentünk a hátsó kerti kapun és levezettem a lépcsőn, ami egyenesen a homokos tengerparthoz vezetett. Megálltunk a víz előtt, mely simára mosta a partot. A szél felkavarta körülöttünk az arany homokot. Lenéztem a lányra, akibe beleszerettem. A nap fénye beragyogta az arcát. Sírt.

- Tudod. – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Meg akartam ezt valakinek mutatni. Nagyon szerettem. De nem volt lehetőségem megnézni vele. És most már nem is lesz. Nagyon hiányzik nekem. Annyi mindent...szerettem volna, hogy lásson a világból. – volt valaki más, akit szeretett? Valóban így lehetett. Még sír is érte.  Nagyon fontos lehetett neki ez a valaki. Talán még szerelmes is volt. Vajon most az? Belém? Szerelmes belém, vagy ő nem úgy érez, ahogy én?

- Mesélj róla. – soha nem mondott erről a személyről semmit. Tudni akarom ki volt előttem.

- Benjamin volt a neve. – mosolygott, de egyre több könny áztatta gyönyörű arcát. Nem kedves nosztalgikus könnyek voltak. Fájdalomról és szenvedésről árulkodtak. – Imádta a forró csokit. Szinte naponta azt itta. – nevetett fel, és láttam rajta igyekszik visszatartani a zokogást. – Az utóbbi pár évben veszekedtem vele. Nagyon nehéz volt. Ugyanolyan makacs volt, mint én. De ha baj volt...mindig egymásba kapaszkodtunk. És általában baj volt. – nevetett megint kínosan, de most egy új érzelmet fedeztem fel rajta. Dühöt. Gyűlöletet. Csak egy pillanatra láttam, de akkor jöttem rá...az ő problémája hatalmas horderejű. És évek óta magában tarthatja. A hegek a bizonyítékok. – Aztán...elveszítettem őt. Elveszítettem Bent. Pedig...meg akartam mutatni neki a világot. Mindent. – Szembe fordultam vele és letöröltem könnyeit. Nem tudtam mit felelni neki. Nem tudtam mit mondjak neki. Nem tudtam, hogy mondhatok-e bármit is. Annyira szerette ezt a srácot. Féltékeny vagyok rá, mert fáj látnom, Valery mennyire szereti őt még a mai napig. – Ne haragudj, hogy ilyeneket hordok össze csak...

- Ne sajnálkozz. Én mindig meghallgatlak. – kínosan felhorkantott.

- Meg sem érdemellek téged. – homlokomat az övének döntöttem.

- Ne mondj ilyet. – nem hittem volna, hogy ilyen nyálgéppé válok. És mégis. Érte mindent. És még mindég nem értem miért. Lassan hozzám bújt. Mellkasomhoz szorította a fejét és átkarolta a derekamat. Hosszú haja körbelengett, ahogy a szél belekapott és játszott vele. Elhatároztam, hogy megkérdezem lesz-e a barátnőm. Az ékszer, amit neki vettem pedig a táskámban lapult. Az a szilárd elhatározottság egy pillanat alatt elszállt belőlem. Helyét átvette a félelmetes kétely. Az biztos, hogy ez nem a megfelelő időpont arra, hogy ezt megkérdezzem. Néha komolyan lehetne könnyebb az élet.