Itt vagyok | ✓

51.fejezet

Valery:

Az élet kemény és nem kegyelmez.

Lassan kinyitottam a szemeimet, de gyorsan vissza is csuktam, mert a felettem égő lámpa fénye valósággal megvakított. Imádom a kórházakat. A betegre figyelni luxus. Mi a fenéért az ágy felett kell lennie annak a nyamvadt lámpának?

Magamban felsóhajtottam, és igyekeztem a felesleges gondolatokat elhessegetni, de azok csak-csak visszatértek.

Bárcsak én is unalmas kertvárosi lány lehetnék, akinek az a legnagyobb gondja, hogy nem tudja eldönteni mit vegyen fel. Drewra gondoltam. Hogy milyen boldoggá tett csak az, hogy láthatom őt. A szívem mindig – még most is – hevesen ver, ha rá gondolok.

Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet. A szobában senki nem volt. Egyedül voltam. Szóval Gerard kiharcolt nekem egy saját szobát. Mindég is figyelt erre. Tudta, hogy nem szeretem az érintkezést, és mivel gyakori látogatója voltam ennek az intézménynek, mindig figyelt a kényelmemre. Sose tudtam eldönteni, hogy azért kedves, mert meg akarja nyerni anyám szívét, vagy saját lányaként szeret engem. Mostanra azt hiszem rájöttem, mindkét eshetőség valóságos lehet.

- Mark. – suttogtam. Többre nem futotta tőlem. A testem égett a fájdalomról, az emlékekről meg már ne is beszéljünk. Féltem, hogy történt vele valami. Az én hibámból. Felvillant előttem Michael vérbefagyott teste és elborzadtam. Ezt én tettem. Pont ugyanolyan szörnyeteg lettem, amilyen ő volt. Még most is nehezen fogom fel, hogy nincs többé. Megkönnyebbültem, a mellkasom mégis nehéz maradt. Életének elvétele...az én lelkemen szárad. Örökre. Mostantól mindég ilyen nehéz lesz cipelni ezt a súlyt? Örökre súly nehezedik majd a mellkasomon? Ezt jelenti a saját kezeddel...kioltani valaki életét? Mégha nem is volt egy földre szállt angyal, akkor is ember volt. És én megöltem. Megöltem egy embert. Semmivel sem vagyok jobb nála. Pedig Isten a tanúm, én mindent megtettem. Ma mégis elvakított az iránta érzett gyűlöletem és olyanná váltam, amilyenné soha nem akartam.

- Valery! – hallottam egy ismerős hangot magam mellől. Zavartan, összeráncolt szemöldökkel fordultam balra. Nem hittem a szememnek, szerintem még az állam is leesett. Drew térdelt a kórházi ágy mellett és most megfogta a kezemet. Könnyek gyűltek a szemembe. Egészen eddig kibírtam,de azt hiszem mikor megláttam őt a szívem megkönnyebbült és nem bírta tovább. Minden sötét gondolatomat elűzte. Legalábbis egy kis időre. Valósággal gyógyított a tudat, hogy itt van. Velem.

- Drew.

- Itt vagyok. Semmi baj. Nem lesz semmi baj. – gyengéden, remegő kezekkel megsimogatta a fejemet. Milyen rég éreztem forró érintését.

- Tényleg itt vagy? – kérdeztem bután. Újra ilyen közelről látni őt leírhatatlan érzés volt. Vagy nem olvasta a levelet, vagy nem érdekelte mit írok le benne. Utánam jött. Nem hittem volna, hogy még valaha is látom. Nem hittem volna, hogy életben fogok maradni. Nem hittem volna, hogy lesz valaki, akit ennyire szeretek, aki ennyire szeret engem.

Az ő barna szemeiben is könnyek gyűltek. Megfogta a kezemet és gyengéden megcsókolta azt. Érzem az érintését. Ez csak nem lehet álom.

- Ho-hogy kerülsz ide?

- Olvastam a leveledet. Bevallom sokáig makacsságból nem tettem, de amikor rászántam magam...úgy döntöttem utánad jövök. Nem vakarhatsz csak így le magadról.

- Neked nem írtam le az igazi okát, de hidd el ez volt az egyetlen választásom. – suttogtam erőtlenül. Jó érzés volt a bőrét az enyémen érezni. A meleg keze hozzásimult az én hideg tenyeremhez.