Itt vagyok | ✓

53. fejezet

Jó szórakozást! :)

Valery:

Miután Drew elhagyta a szobát lehunytam szemeimet.

Elnyomott az álom. Olyan érzés volt, mintha lefelé süllyedtem volna. Mintha a víz alatt lettem volna, és néztem, ahogy a levegő buborékok formájában hagyják el a testemet. Sötét, fekete ingoványos karok ragadták meg a testemet, és még mélyebbre húztak. És én nem tettem semmit, csak néztem, ahogy a buborékok felúsznak a felszínig. Az sem zavart, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen felkeltem és levegőért kapkodtam, szemeim tágra nyíltak. Talán ez a süllyedő mélység...a félelem, hogy nem tudok belőle kiúszni...örökre megmarad.

- Jó reggelt Csipkerózsika. – mondta valaki mellőlem. Oldalra fordítottam a fejemet és legnagyobb meglepetésemre Erik nézett vissza rám. Koszos bakancsa a tisztának mondható kórházi lepedőn pihent. Halál nyugodtan ült az ágyam melletti műanyag székben.

- Mit keresel itt? – kérdeztem suttogva.

- Hallottam, hogy találkoztál Vele. Jól helyben hagyott.

- Ő rosszabbul járt, mint én. – elfordítottam a tekintetemet róla. Rá se bírtam nézni. Mindég is irtóztam ettől a sráctól, most meg még kevésbé akarok a társaságában lenni.

- Jah. Erről is hallottam. – vett elő a farzsebéből egy szál cigit, meg gyújtót.

- Akkor minek jöttél?

- Ezt...a saját szememmel kellett látnom. – tette a szájába a fehér cigit és a kezét elé emelte, hogy rágyújthasson.

- És? Elégedett vagy?

- Ami azt illeti igen. Michael halott. Tovább élhetem az életem. – a felőle érkező füst köhögésre késztetett, facsarta az orromat a bűze.

- Persze. – horkantottam fel.

Hirtelen felpattant és kinyitotta az ablakot. A jéghideg decemberi levegő egy pillanat alatt lehűtötte a helyiséget. A szürke füstöt kifújta az ablakon és megtámaszkodott a fal mellett.

Nyakig betakaróztam, de ez a nyári kis paplan szart se ért.

- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte néhány percnyi hallgatás után.

- Miért érdekel? – kérdeztem vissza, mire rám pillantott, és elmosolyodott. Sosem kedveltem Eriket. De már nem is gyűlölöm. Régebben, míg az öcsémet piszkálta szét tudtam volna szedni...de mostanra már csak sajnálatot érzek iránta. Hogy képes egy ember ilyen mélyre süllyedni? Mondjuk ezt talán nem nekem kellene kérdeznem. Nincs jogom ilyet mondani. Pár órája sincs, hogy megöltem egy embert. Nem tudom mi ebben a legrosszabb. Hogy elvettem egy életet – bármilyen rossz is volt-, vagy az, hogy nincs lelkiismeret furdalásom. Annyira gyűlöltem Michaelt, hogy a végén már emberszámba se vettem.

- Elgondolkoztál. – szólalt meg ismét, majd elnyomta a maradék cigijét és lazán kipöccintette az ablakon, és becsukta azt. Nem hiszem el, hogy egy beteg szobájában képes volt rágyújtani.

- Ja. Még nem tudom mit fogok tenni.

- Menj tovább.

- Mi?

- Ne állj meg itt. Hagyd el ezt a várost, és mindazt, amit itt át éltél. Te jobb vagy nálunk. Van esélyed egy másmilyen életre. – ült vissza a székbe. Kezei lába között lógtak a semmibe.