Itt vagyok | ✓

43.fejezet

Köszönöm, hogy ilyen sokan olvastok. :*

Valery:

Idegesen doboltam a lábammal és fogtam a kapaszkodót. Figyeltem a zölden felvillanó leszállásjelzőt. Nagyot nyeltem. Mi vár ránk? A kocsi eltűnt mögülünk. De persze ez nem azt jelenti, hogy Michael feladta a hajszát. Marknak igaza volt. Mégis mit képzeltem, hogy egyedül oda mertem menni? Most itt a következménye. A busz megállt. Lassan kinyílt az ajtó. Megszédült velem a világ.

- Gyere. – suttogta Mark és letámogatott a buszról. Megcsapott az utca bűze. A hányás és a piaszag megtöltötte a párás levegőt. A téglafalon lévő színes graffitik összefolytak a szemeim előtt. A közlámpa arany fénye szinte megvakított. Alig kaptam levegőt. – Evelin. – messziről hallottam Mark hangját. Megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemeimet. Elég a bénázásból. Elég a pánikból. Profi vagyok. Még ha Michaelről van is szó, nem pánikolhatok be.

- Jól vagyok. – bólogattam, bár Mark hitetlenkedve nézett rám, majd újra körbekémlelt. Lassan visszanyertem a testem felett az irányítást. A környezet kitisztult, és a talaj is stabilnak tűnt a lábaim alatt.

Semmi baj. Meg tudom csinálni. Ha eddig túléltem nem most fog eltörölni erről a földről. Bent és Mark szüleit nem tudtam megvédeni. De többször nem fordul elő ilyesmi. Többé senkit nem veszítek el. Akkoriban csak egy gyerek voltam. Most már felnőttem. Erősebb lettem. Okosabb. Képzettebb.

Mintha csak megéreztem volna sötét jelenlétét, hátra fordultam, és megpillantottam fekete alakját az utca végében.

- Futás. Futás! – gyorsan szedtem a lábaimat, Mark tartotta a tempómat. Hátra nézett.

- Követ.

- Ne nézz hátra, csak fuss! – mondtam neki, és gyorsítottam. Szégyen a futás, de hasznos, ha az életed megmentése a cél.

Befordultunk és futottunk tovább. Csakhogy téglafalba ütköztünk. Lihegve és félve egymásra néztünk. Hátra fordultunk, de addigra ő már ott volt. Markot egy pillanat alatt földre terítette. Mikor fölém tornyosult állon vágtam. A feje félrecsuklott, de mintha meg sem érezte volna, vasmarka a nyakam köré fonódott és úgy megszorított, hogy alig kaptam levegőt. Hörögve próbáltam oxigénhez jutni, közben olyan erősen karmoltam a csuklóját, hogy belevájtam körmeimet vastag bőrébe, minek hatására elengedett. Köhögve vettem levegőt, de mire felkészülhettem volna egy ütésre úgy pofon vágott, hogy szó szerint a téglafal adta a másikat. Nekilapulva a sima, hideg felületnek lecsúsztam a földre és az államhoz nyúltam. A szám felrepedt, éreztem a vas undorító ízét a számban. Mark összeszedte magát és bevitt egy erős balhorgot neki, de még ettől is csak megtántorodott. Miből van ez az ember, most komolyan? Elővettem a pisztolyomat és erősen tarkón vágtam, amitől térdre esett.

- Úgy is elkaplak te kis szuka. – sziszegte, de jó helyen ütöttem meg. Most valószínűleg legalább négyet lát belőlünk.

- Futás!. – mondtam, de elkapta a karomat és megpróbált a földre rántani. Gyorsan összeszorítottam a fogaimat és megfejeltem az orrnyergét. Egy reccsenés kíséretében elterült. Megtántorodtam és egy pillanatig csak néztem őt. Ennyit a legyőzhetetlenségéről. Már nem vagyok olyan gyenge, mint amilyen régen voltam. Nem adom magam könnyen.

Megtántorodtam és neki dőltem a falnak. Szorítottam a pisztolyomat, és Markra néztem, aki karon ragadott.

- El kell tűnnünk innen. Most! – nézett Michaelre, aki már is kezdte összeszedni magát. Bólogattam és követtem Mark tanácsát. Gyorsan szedni kezdtem a lábaimat, de a szédülés visszatért, bár hála az égnek nagyjából tudtam uralkodni rajta.