Itt vagyok | ✓

25.fejezet

Valery:

Vártam míg Drew mélyen elalszik. Nehéz volt kimásznom szorító karjai alól, de megtettem. Némán felöltöztem és a kabátzsebembe rejtett két levelet elővettem. Az egyiket Drew mellé tettem. Kimentem a szobából és óvatosan benyitottam a mellette lévőbe. Cortez félig lelógott a kis egyszemélyes ágyáról, és úgy horkolt. Néha megmozdította a kezét, de egyébként teljesen kész volt a gyerek. Beleillesztettem a neki szánt levelet a kezébe, és hagytam, hogy rámarkoljon, majd aludjon tovább. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét és rosszallóan csóváltam meg a fejem. Nyitva volt. Semmi biztonság. Megtorpantam, és visszanéztem a kis lakásra. Először és utoljára jártam itt. Úgy fájt a mellkasom, mint még soha. A szívem zakatolt és minden lépésnél megkérdeztem magamtól: „Biztos vagy ebben?". Elindultam és becsuktam az ajtót. Ez a búcsú most nem rólam szól. Hanem azokról, akiket szeretek. Miért küzdenék, ha nincs kiért? Még egyszer nem akarok elveszíteni senkit. Inkább fájdalmat okozok nekik, hagyom, hogy gyűlöljenek...de legalább életben maradnak. Ami sokkal fontosabb az én érzéseimnél. Leszaladtam a lépcsőn és kimentem a társasházból, majd beültem a kocsinkba. Két éve nem használtam ezt a tragacsot. Anya nem tud vezetni, így maradtam én, aki csak vadállatként tud menni az utakon. Kifejezetten az a tipikus „autós üldözés" megy csak. Magyarán életveszélyes velem utazni, ha én vagyok a kormány mögött. A régi mazda motorja felbőgött és elindultam. Nem volt visszaút. Potyogtak a könnyeim és minden piros lámpán áthajtottam. Végül leparkoltam Chris elé. Bedobtam a postaládájába a levelet, majd ugyanezt a gyors forgatókönyvet megismételtem Zoe-nál is. Végül leparkoltam a ház elé, ami eddig kedves volt a számomra, de a mai nappal ezt is elveszítettem. Anya odakint ült két bőrönddel és az edzőtáskámba. Annyiszor láttam már ezt a képet magam előtt, hogy már megszámolni sem tudom. Szomorú. Mikor egy normális család költözik, a szomszédok szomorún rendeznek egy búcsú bulit. Mikor egy család elmegy, teherautót bérelnek a cuccaiknak. Mi egyedül, az éj leple alatt, titokban lépünk le, két bőrönddel és egy sporttáskával. Mert nincs több cuccunk. Mert ennyi az életünk. Két gurulós bőrönd, és egy megviselt sporttáska. Lehangoló.

- Kész vagy? – sétáltam oda hozzá.

- Nem.

- Én sem.

- Miért csinálja ezt?

- Mert pszichopata. Ülj be a kocsiba, én bepakolok.

- Oké. – felállt és a pihe puha kék takarómat maga köré tekerve beült az ósdi mazdába, amiben még fűtés sem volt. Október végén, mikor már lassan beköszönt a november, majd a tél, igencsak hideggé válik a levegő. Felnyitottam a csomagtartót, és beraktam a cuccainkat, majd körbenéztem. Senki nem volt a sötét, kertvárosi utcán. Az őszi szünet utolsó napja hivatalosan is eltelt. Holnap már suli lenne. Gyomromban egy hatalmas görcs keletkezett, ami szilárd, és nehéz volt, mint egy szikla. Beültem anya mellé és összeszorított állkapoccsal beindítottam a motort. Az ég alja már kezdett kivilágosodni. Rápillantottam az egyik piros lámpánál a zölden világító műszerfalra, ami 05:12-őt mutatott. Rápillantottam anyámra. Kevésszer ilyen szótlan. Telt ajkait úgy összeszorította, hogy csak egy keskeny csík mutatta, hogy van egyáltalán szája. Gyönyörű kék szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek. A lámpa sárgára, majd zöldre váltott, az én tekintetem pedig az útra tapadt. Erősen megmarkoltam a kormányt, majd mocorogtam egy kicsit.

- Nem a te hibád.

- Én hoztam őt haza...pedig mondtad, hogy ne tegyem.

- Igen, de...