Itt vagyok | ✓

9.fejezet

Valery:

Rám feküdt és betakart a testével. Úgy éreztem most került a helyére minden. Olyat éreztem, amit soha senki mellett. Sehol. Igazán még sosem éreztem. Biztonságot adott nekem. Most először éreztem magam igazán biztonságban. Lassan simogattam a fejét és éreztem, ahogy selymes tincsei átcsusszannak az ujjaim között. Nem szólt egy szót se. A légzése egyenletessé vált és meg sem mozdult. Elaludt. Megcsókoltam a halántékát és tovább simogattam, az egyik kezemet pedig a hátára tettem. Mi lesz, ha Michael visszatér? Drewet fogja megölni elsőként. Aztán folytatja anyámmal...Zoéval. Újra kezdődik minden.

És a mostani helyzet is annyira furcsa. Nem érzem magam alkalmasnak egy kapcsolatra, ezért belekezdtem Drewwel ebbe a ... valamibe. És jól érzem magam. De mikor elmegy akkor újra magányosnak érzem magam és...hiányzik, hogy itt legyen. Miért van ez? Vajon én megfelelek neki? Ott van Jessica. Ezerrel fut utána. És talán még szebb is nálam. Biztos, hogy szebb nálam. Megtehette volna, hogy itt hagy a francba miután megfektetett, de ő visszajött. Lehet, hogy csak egy pillanatnyi elmezavar vagyok neki. De nem akarom, hogy ez így legyen.

Ég a tűz. Pattog a ház gerendáin. Beomlik. A füst a tüdőmben elzárja a levegő útját. Nem látok mást csak a narancssárga lángokat, mely égetően megperzselik a bőrömet. És hallom. Hallom ahogy szenvedve nyöszörög, majd csak üvölt. Üvölt, de én nem tudom merre induljak. Mikor meglátom valaki kiránt a házból, ő pedig elhallgat. Nincs tovább. Meghalt. Az illető kirángat a házból pedig nagyon küzdök ellene. Leránt a földre és nem enged vissza.

- Valery! – hallom őt tompán, de csak a lángok kötik le a figyelmemet.

- Valery! – ez nem az ő hangja.

- Valery! – ez Drew hangja. Kipattantak a szemeim és felültem a kanapén. Zihálva kapkodtam a levegőt és köhögtem, mintha a tűz csak most történt volna. Drew megsimogatta az arcom és összeráncolt homlokkal vizslatott. Egy könnycseppet törölt le az arcomról és mikor rájöttem sírok, idegesen dörzsöltem a szemeimet. Gyűlölök mások előtt sírni. Az gyengeség.

- Rosszat álmodtam. – rekedt volt a hangom.

- Oké. Felébredtél. Nincs semmi baj. – puszilta meg a homlokom és magához ölelt. Én csak a karjaiba simultam és vállára hajtottam a fejem. A testéből – mint mindig – most is csak úgy sugárzott a forróság. Szerettem testének a melegét. Megnyugtatott. Drew egy szót sem szólt csak ringatott. Vagy gyakorlata van a nyugtatásban, vagy őt szokták megnyugtatni és ezért tudja mit kell tenni. Pontosabban mit nem. Nem fogok beszélni róla. Minek? Hogy megsajnáljon? Azt mondják beszélni kell a fájó dolgokról, hogy az ember hamarabb feldolgozza, de ez baromság. Ha beszélünk róla újra csak felszakítjuk a régi sebeket. Feledni pedig nem lehet. Az ilyen dolgokat nem. Még mindég hallom a hangját a fejemben, ahogy segítségért kiált. Érzem az égett hús szagát. A füst fojtogató felhője ahogy körbevett...ezeket az ember nem felejti el idő ide vagy oda. Megcsörrent a telefon, amire most ijedten néztem. Nyeltem egy nagyot és kibontakoztam Drew karjai közül, majd felvettem.

- Szia. Sokára vetted fel. – szólalt meg a másik oldalon anyám dallamos hangja.

- Igen. – nyeltem egy nagyot és kisöpörtem a hajat az arcomból. – Aludtam.

- Felébresztettelek? Ne haragudj.

- Semmi baj.

Beállt a telefonba a csend. Drewre néztem, aki a kanapén ült és engem nézett. De a tekintete most más volt. Nem éhező vággyal nézett végig rajtam. Végig a szemeimet bámulta. Mintha kutatna bennem valami után. Talán válaszokra akar bukkanni. Elfordultam.