Itt vagyok | ✓

17.fejezet

Valery:

Nem értem Drew mit nem ért azon, hogy el akarom küldeni. Pánikba estem és sokkal többet árultam el a titkaimból, mint bárki másnak. A félelem és a zavarodottságom eluralkodott fölöttem és ezért Drew most megtudott rólam valamit, amit mindenki elől titokban akartam tartani. Lassan hagytam, hogy megérintsen. Feszült vállaim leereszkedtek, visszatartott levegőm, mely égette a tüdőmet felszabadult és kifújtam azt.

- Engem nem tudnak elvenni tőled. Senki. – nézett a szemeimbe. Olyan akarat csillant azokban a karamella szemekben, hogy hittem neki. Elhittem, hogy biztonságban vagyok és ő lesz az egyetlen kivétel. Mert ő erős. Talán ugyanolyan erős, mint maga Michael. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá, ő pedig kitárta karjait. Megint éreztem az a citrom és menta illatot, a meleg karokat, amik tartanak, ha a világ körülöttem darabokra szakad. Erre volt szükségem. Drewre volt szükségem. Átkaroltam a derekát és belekapaszkodtam vizes pólójába.

- Sajnálom.

- Minden oké. Itt vagyok. Gyere. – hagytam, hogy átkaroljon és úgy kísérjen vissza az otthonomba. Nem tudtam mit mondjak anyának. Nem rég kérdezte vannak-e rohamaim, de én azt mondtam nincsenek. Ilyen durva nem is volt, mint ma. Drew rám nézett és felment a szobámba. Nem szándékozott elmenni, pedig a normális emberek ilyenkor elmennek. De ő tudta, hogy szükségem lesz rá.

- Azt hittem nincsenek rohamaid. – támaszkodott a pultnak megtörten anyám. Világoskék szemeivel úgy pásztázta a márvány spanyolfalat, mintha ott lenne a megoldás minden bajunkra.

- Vannak, de kisebbek. Nem olyanok, mint ma.

- Volt nálad egy vadász kés Valery! – nézett rám fájdalmas grimasszal. Idegességemben vizes pólóm alját kezdtem morzsolni a kezemben.

- Meg kell védenem magunkat.

Hitetlenül felhorkantott és megfordult, majd csípőre tett kézzel visszafordult felém.

- Már nem azok vagyunk, akik voltunk!

- Miért nem veszed észre? – suttogtam.

- Mit? Mit, az isten szerelmére? Két éve mondom, hogy minden más lesz. Évek óta nem történt semmi baj!

- Azt hiszed egy új város és ház majd megváltoztat? Eltörli azt a mocskot, ami ránk ragadt!!? – kezdtem kiabálni és remegő kezemet fogtam. – Nem játszhatsz örökké szerepet! Nem tagadhatjuk, hogy honnan jöttünk...hogy...hogy mik vagyunk mi. – undorodva grimaszoltam. Bele se akartam gondolni.

- De igen! Mások lettünk! Jobbak. – mosolyodott el én pedig felhorkantottam. Anyám addig – addig magyarázta be magának, míg el nem hitte. Ez mindig így van. Mondja, mondja, elhiszi és utána az én feladatom felnyitni a szemét. Kezdtem elfáradni.

- Nem vagyunk mások a kurva életbe is! Csak mocskos szemetek szép cukormázban! Oda születtünk. És olyanok vagyunk. Ezen nem változtat a kertváros, vagy a kitűnő bizonyítványom! Ébredj már fel!

- Miért látod mindig a legrosszabbat?

- Mi vagyunk a legrosszabbak! Én csak nem ámítom magam olyan baromságokkal, mint te!

- Miért mit gondolsz mit kéne tennem? Siránkoznom ?

- Nem tudom! De az hogy eddig nem történt baj az nem azt jelenti, hogy nem is fog! Ébredj már fel! Ez nem a mi világunk. Mi...mi nem vagyunk ilyen tökéletesek! – mutattam körbe a jól berendezett házban, amilyet mindig is szerettünk volna. Amilyen a filmekben van.