Itt vagyok | ✓

63.fejezet

Valery:

Markkal órákig fecsegtünk semmit mondó kis témákról. Olyanokról, amikről régen. Jól esett, hogy elszabadulhattam abból a kórházból, hogy tényleg távol voltam egy kicsit mindentől. De persze ez sem tartott örökké, ahogy semmi más sem.

Elindultunk visszafelé a kórházba.

- Gerard jól van? – kérdeztem.

- El van. Gondolkozik, hogy átjelentkezzen ebbe a magánkórházba, ahová Drew hozott téged.

- De már nem maradok itt sokáig. Maximum egy hét.

- Igen, de ez közelebb van a kisvároshoz ahol élsz. És tudod Gerard sosem fogja mondani, de egyértelmű, hogyha megtehetné elköltözne Flintből. Már nincs annyi ereje segíteni másokon.

- Úgy, mint rajtam.

- Ez nem a te hibád. Rajtad kívül sok hasonló embernek segített, és ez egyszerűen rámegy az egészségére. Most, hogy szükséged lesz rá... végre van indoka elköltözni.

- És te?

- Én nem bírnám ki egy ilyen kisvárosban.

- De azért...ünnepekkor hazajössz majd ugye?

- Persze.

Gerard pár napja kezdte el mondogatni nekem, hogy ugyanabban a kisvárosban, ahol eddig éltem keres lakást magunknak. Benyújtotta a kérelmet a gyámügynél, és már csak egy válaszra vár. Azt is mondja, hogy nagyon gyorsan gyógyulok, és ez jó jel, mert úgy tűnik nem lesz maradandó sérülésem. Még a hangszálaim is meggyógyultak. Január közepe van. Annyira nehéz elhinni, hogy mindennek lassan már egy hónapja.

Drew felajánlotta, hogy költözzünk össze, de ezt visszautasítottam, és ezt Gerard is helyeselte. Úgy érzem ez még korai. Persze szeretem őt, és minden vágyam csak vele lenni, de míg befejezzük a sulit nem akarok összeköltözni vele. Gerard mindég is igyekezett gyerekként kezelni. És úgy érzem most erre van szükségem. Hogy gyerekként kezeljen. Babusgasson, és hagyjon ki a felnőttes dolgokból. Tudom, hogy mellette ténylegesen átlagos tinédzser lehetek. Tekintve, hogy túl hamar kellett felnőnöm a korombeliekkel ellentétben még gyerek akarok lenni egy kicsit. Az idő úgy is szél sebesen rohan, nem lesz sok időm megélni ezt. Szeretnék végre normális lenni. Mindent magam mögött hagyni, és élni végre.

Bár nem csináltunk sok mindent Markkal, csak elmentünk enni, mégis nagyon lefáradtam. Mikor a folyosóra befordultunk, ahol az én szobám is van, megtorpantam. Drew odakint ült a terem előtt...Zoe társaságában. Nem tudtam gondolkozni. Mintha minden ésszerű ötlet kirepült volna a fejemből. Zoe az első barátnőm –mert előtte senki sem volt a barátom, Mark is inkább családtag – hónapok után ott ült, és várt rám. Ismertem annyira, hogy tudom, ha észrevesz azonnal neki ugrik a torkomnak. És jogosan tenné. Egy barát nem lép le csak egy levelet hátra hagyva. De mit tehettem volna? Minden olyan gyorsan történt.

Nagy levegőt vettem és elindultam Mark után, aki már ott beszélgetett Drewal. Zoe értetlenül bámult rá, nem tudta ki ő. Mark bólogatott, majd intett nekem, és elviharzott. Zoe ekkor vett észre engem. Felpattant a kényelmetlen műanyag székből és csak nézett. Nem ordibált, nem jött közelebb, csak nézett. Úgy döntöttem, ha ő nem jön, akkor megyek én. Odaértem elé, mélyen a szemeibe néztem. Az a gyönyörű kék szempár mély volt, és úgy éreztem, elsüllyedek benne.

- Zoe...

Nem volt időm még elkezdeni sem, mert a barátnőm a nyakamba borult. Zihálva szorított magához, olyan erővel, hogy a levegőt is kipréselte belőlem. Erre nem számítottam. Rápillantottam Drewra, aki csak mosolygott, és ártatlanul megvonta a vállát. Felállt, majd mikor Zoe eleresztett megszólalt.