Itt vagyok | ✓

1.fejezet

Valery:

Minden ember máshogy emlékszik dolgokra. Valaki hangokra és színekre emlékszik. Vagy szagokra. De én képeket látok. Egy apró részletet, ami megragad bennem. Egy kerítés zöld színe. Egy elsétáló férfi, akiről ez az egy emlékem maradt. Én nem hallom a hangját. Pedig nagyon erősen szeretnék vissza emlékezni rá. Megbizonyosodni arról, hogy tényleg azt mondta-e amire én emlékszem. Az arcát se látom. Nem emlékszem rá. És jó ez így. Mert ha esetleg valami véletlen miatt elsétál mellettem az utcán nem ismerem meg. És így a lelki békém is rendben van. A múlt az a múlt. Nem szabad megbolygatni.

- Valery. Valery! – anyám hangja zökkentett ki elmém sötét bugyrából. Tenyere az asztalon. Fölém magasodott és várakozón nézett rám.

- Tessék? – hangom rekedt volt, mintha nem is a sajátom lett volna.

- Azt kérdeztem megleszel-e, ameddig nem leszek itthon.

- Tudod, hogy igen. – emeltem fel a válltáskámat és a kulcsomat az asztalról. Nem akartam erről beszélni. Igazából semmiről nem akartam beszélni.

- Ha nem akarod nem megyek el. Csak egy szavadba kerül, tudod. – lépett közelebb és megsimította a karomat, de én elhúzódtam tőle.

- Érezd jól magad. Mennem kell. Késésben vagyok. – tettem kezemet a kilincsre. Anyám csalódottan leengedte kezét és bólintott.

- Legyen szép napod. – mosolyodott el.

- Neked is. – léptem ki az ajtón és valamilyen szinten megkönnyebbültem, de valahogy feszült is lettem. Kisétáltam a kapunkon és átmentem a fehér csíkos zebrán az utca másik oldalára. Megálltam a buszmegállóban és néztem a szétment fekete tornacipőmet. Lassan lerohad a lábamról. De utálok vásárolni. Beindítottam a zenelejátszómat. Imagine Dragons – Monster. Miért is ne? Mikor felszálltam a buszra leültem leghátul az egyszemélyes ülésre. Lehunytam a szemeimet. Nem akarok bemenni. Nem akarom meghallgatni mindenkinek a baját mosolyogva és adva a bölcset, akinek tapasztalat nélkül is megy a tanácsadás. Az emberek megnyílnak felém és valamilyen szinten el is várják, hogy segítsek rajtuk. De nekem nincs kedvem mindig segíteni. Pár megálló után a buszon annyian lettek, hogy megmozdulni is alig lehetett, kész csoda, ha az ember kap levegőt. Fél óra buszozás után leverekedtem magamat a tömött járműről és kiszálltam a heringpartiból. Felsóhajtva indultam be a suliba és zenét váltottam. Simon Curtis – I hate u. Azt hiszem a zenei albumom tükrözi a belső világomat, ami egyáltalán nem olyan szép, mint amilyennek az emberek hiszik. Átvágtam a kétsávos főúton, átfutottam a busz előtt. Besétálok a faajtón, fel a lépcsőkön az auláig.

- Jó reggelt. – köszöntem a portásnak, aki egy bólintással elintéz. Igazán kedves, mit ne mondjak. Magam mögött hagytam a hatalmas belmagassággal rendelkező keresztboltozatos aulát és felsétáltam a másodikra. Benyitottam a terembe és leültem az ablak melletti, megszokott helyemre. Ezt a padot Zoe harcolta ki nekem. Jessica nagyon akarta ezt a helyet és én is. Csakhogy nekem sosem volt a stílusom az, hogy jó nagyra kinyissam a szám és elmondjam a véleményemet. Helyesbítek. Igen is ilyen voltam, csak nem szerettem, ha az emberek látják ezt az énemet. De néha van az a határ nálam, amikor már nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Na jó. Egyáltalán nem érdekel, de egy bizonyos szintet az álcám miatt tartanom kellett. Zoe mindig kiáll az igaza mellett, még ha nem is neki van igaza, hangot ad a véleményének és vannak, akik ezért nem is kedvelik őt. Leroskadtam a padra és kinéztem az ablakon. A kilátás egy mellék utcára nézett, teli fákkal. Itt rögtön az ablaknál is van egy nagy darab, ami nyáron árnyékot ad nekem, szóval azt hiszem értem Jessica miért harcolt ennyire ezért a helyért. Joe érkezett meg. Ledobta a fekete válltáskáját és beült elém, háttal az ablaknak. Levette a fejhallgatóját és rám nézett. Zöld szemei megcsillantak.