Itt vagyok | ✓

60.fejezet

Sziasztok! Bocsi a késésért, kicsit elnéztem a napot. :'D

Drew:

Örülök, hogy Valery le tudta ezt az egész szarságot zárni. El sem tudom képzelni milyen nehéz lehetett neki.

Jól esett, mikor megvédett engem. Éreztem, hogy igazán fontos vagyok neki.

- Mikor mehetek már el innen? – kérdezte egyszer csak nagyot sóhajtva. Lenéztem rá, és még jobban magamhoz szorítottam.

- Gerard szerint a sebeid hamarosan begyógyulnak annyira, hogy legyen erőd járkálni. De akkor sem viheted majd túlzásba.

- Ja, ja. Ha rajta múlna, még májusban is itt feküdnék. Könyörgöm lassan egy hónap telt el. Már rég mozoghatnék. – nyavalygott.

- Jobb félni, mint megijedni.

- De te ezt nem érted. Egész nap itt fekszek, és nem csinálok semmit. Aztán belesüllyedek az önsajnálatba, mert semmivel sem tudom magam elfoglalni. Nagyon rossz.

Végszóra a telefonom megcsörrent. Megint anyám hív. Valery szeme is oda téved, és felnéz rám. Megsimogatja a mellkasomat, mire élesen kifújom a benntartott levegőt.

- Abba hagyhatná. Úgy is tudja, hogy nem veszem fel neki. – motyogtam dühösen, és kinyomtam, de nem ért sokat, mert újra hívott. Lenémítottam a mobilomat.

- Mit tegyünk vele? – kérdezte Valery is gondterhelten.

- Mi?

- Igen. Mi ketten. – bólogatott, és összeráncolta a homlokát, ahogy valóban gondolkozott a dolgon. Már ezzel is eleget tett értem. Mert most már nincs olyan, hogy Valery, és van az a srác. Most már mi vagyunk Drew és Valery. Most már...mindenki tudja, hogy mi, mi vagyunk. Magamhoz szorítottam, és belepusziltam hajzuhatagába, mire elmosolyodott.

- Ezt ne csináld, csikiz.

- Én sem tudom mit kezdjek vele. Hiába változtatok számot, esélyem sincs elbújni előle.

- Nem is kell. Nézzünk szembe vele. – mondta, mint, ha az olyan könnyű lenne.

- Hogy érted?

- Hallgassuk meg mit akar. Veled leszek. Úgy, ahogy te velem voltál. – hozzám bújt, és gyengéden simogatta a mellkasomat, ezzel nagyjából normálisan tartva a légzésemet. Már csak a gondolattól, hogy újra anyámmal szemtől szembe kell találkoznom...kiver a víz.

- Fogalmam sincs mit akarhat. Úgy értem, még évekkel ezelőtt elvették a szülői jogait. Ha azokat akarja visszaszerezni nem engem keresne fel. – gondolkodtam hangosan.

- Mi van, ha csak újra zaklatni akar ezzel? – kapcsolódik be Valery is.

- Nem. Azt kétlem.

- Miért?

- Mert, ha zaklatni akarna nem telefonálna, hanem mindig random megjelenne ott, ahol épp vagyok. Csinálta ezt, még a per lezajlása előtt. Szóval tényleg nem értem, hogy mit akar elérni a telefonálgatásokkal.

- Ezért mondom, hogy meg kellene hallgatni. Ha tudjuk mit akar hamarabb találunk megoldást is.

Logikus, amit Valery mond, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok megtenni. Hónapokkal ezelőtt, mikor az estélyen találkoztunk vele, még a vér is meghűlt bennem. Elég volt egy pillanatra látnom, és földbe gyökereztek a lábaim. Elég volt kimondania a nevemet, ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom. Szánalma, hogy ilyen hatalommal bír felettem. Meg akarok tőle szabadulni. Ahhoz, hogy igazán Valeryvel tudjak lenni, nekem is meg kell szabadulnom, pont úgy, ahogyan ő tette. Ameddig ez a gondolat nem ütött lyukat a fejemen, végig sem gondoltam milyen lehet Valerynek. Fogalmam sem volt milyen bátorságról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy az elé az ember elé áll, akitől a világon a legjobban fél. Akit a világon a legjobban gyűlöl. Most már értem miért remegett egész testében. Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Szembe szállni életed leggonoszabb szereplőjével...a legnehezebb döntés. Nagyot sóhajtottam, és lenéztem Valeryre, aki meredten bámulta a mobilomat, hátha megcsörren. Nincs kétségem afelől, hogy mellettem fog küzdeni. Már aznap éjjel is...mikor megmondtam neki a nagy titkomat, már akkor el akarta látni anyám baját. Tudni, hogy egy ilyen hevesen szerető lány a párom, aki mindig mellettem lesz...megnyugtat.