Itt vagyok | ✓

56. fejezet

Köszönöm, hogy ennyien olvastok, és támogattok, imádlak titeket. ;*

Drew:

El sem hiszem, hogy az élet ilyen kegyetlen és kiszámíthatatlan. Azt hittem minden rendben lesz. Megkérem Valery kezét, ő felépül, és az anyja is felkel a kómából. De ez nem így működik. Ember tervez, Isten végez. Jasmine, Valery anyja idő előtt halt meg. Gerard sem tudta megmenteni.

Ahogy magamhoz szorítottam Valeryt és hallottam az üvöltését a szívem szakadt meg. Még az a trauma sem ülepedett le, amit ez a Michael okozott, és máris meghal az anyja.

Ahogy tartottam őt, hogy ne essen össze rájöttem, hogy egy szó sem jut eszembe, amivel megnyugtathatnám. A halálra nincs válasz. Az emberek csak elborzadva, szomorúan néznek, de semmit sem tudnak reagálni. Mert mind tudjuk, hogy a halál elkerülhetetlen, és bekövetkezik. Mégis, aki mond valamit, csak közhelyeket tud ismételni, amire nincs szükség, hisz ezekkel mindenki tisztában van.

Ezért én is csak döbbenten, és szomorúan néztem a lánynak a szenvedését, akit szerettem, és nem tehettem mást, minthogy szótlanul magamhoz szorítottam, és ebben a nehéz pillanatban megtartottam őt.

Lassan egy órája álltunk ott a kórterem előtt, szótlanul, megdöbbenve, és szomorúan. Valery már egy hangot sem adott ki, csak némán sírt tovább és remegett. Kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta.

- Gyere. – szólaltam meg végül, és lassan a karjaimba vettem. Vigyáztam a sérüléseire, és úgy cipeltem vissza a saját termébe, hogy ügyeltem rá, és észben tartottam mennyire törékeny most fizikailag, mind lelkileg. Szüksége van rám. Nem maradt senkije.

- Drew. Ne hagyj magamra. Kérlek. – suttogta megtörten. Azt hittem most tényleg darabokra szakad a szívem. Ennek nem így kellett volna történnie. Valery annyit szenvedett már, most csak fel kellett volna épülnie és boldognak lennie. Ehelyett...a sors megint közbe szólt.

Még ha tudjuk is, hogy a halál elkerülhetetlen, megpróbáljuk késleltetni, és addig életben tartani azt, aki fontos nekünk, ameddig csak lehet. Hirtelen Jessica jutott eszembe. Ő is...a halál árnyékaival küzd. És mindenki tudja, hogy nem kerülheti el...mégis igyekszünk nem arra gondolni, hogy egyszer csak nem lesz már velünk.

- Soha nem hagylak magadra. – válaszoltam neki lassan. Hiába gondolkoztam azon, hogy mit tehetnék, amivel felvidíthatom őt semmi sem jutott eszembe.

Letettem őt az ágyra és bebújtam mellé, majd jól betakargattam. Azonnal hozzám bújt és átölelt. Fejét a mellkasomba fúrta. Hallottam zaklatott lélegzetvételeit. Görcsösen kapaszkodott belém.

A farzsebemből előhalásztam a mobilomat. Átkaroltam Valeryt és a háta mögött írtam Marknak, hogy jöjjön a kórházba. Tudtam, hogy olyan kapcsolat van közte és Valery közt, amire mindig féltékeny leszek, és amit nem érthetek meg igazán. De ez most nem számított. A legszívesebben Zoét is idehívnám, de az talán túlságosan is felzaklatná Valeryt, ezért még várok ezzel. Most, akire rajtam kívül szüksége lehet az Gerard és Mark.

Letettem a készüléket és egyik kezemmel Valery hátát, a másikkal a fejét simogattam. A lélegzetei kezdtek kiegyensúlyozottak lenni, de nem aludt.

Csak csendben feküdtünk a kórházi ágyon, és hagytuk, hogy az idő elrohanjon a fejünk felett. Kopogás hangzott az ajtón. Oda kaptam a fejemet, Valery is oda sandított. Az ajtó kinyílt és Gerard, meg Mark léptek be az ajtón.