Itt vagyok | ✓

45.fejezet

Jó olvasást! ;)

Valery:

Mark letett a kanapéjára és gyorsan előkotorta az elsősegély dobozát. Fogott egy ollót és elvágta a pólómat.

- Hé. Ez volt a kedvencem. – tiltakoztam utólag.

- Melyik kell? A vállad vagy a pólód? – kontrázott azonnal és elővette az alkoholt.

- Jajj ne. Ez fájni fog. – néztem félre, és vártam a csípő, égető érzésre.

- Adjak valamit, amire ráharapsz?

- Nem. Túlélem.

- Ez nem csak egy kis karcolás ahogy mondtad. A golyó konkrétan átment a válladon. Örülj, hogy nem talált csontot és nem maradt benned az a fém gömb.

- Repesek az örömtől. – felszisszentettem, majd elfojtottam az üvöltést mikor Mark a vérző húsomra öntötte az alkoholt. Azt hinné az ember, ha már sokszor élt át ilyesmit akkor meg lehet szokni. De az igazság az, hogy a fájdalmat nem lehet megszokni. Mindig újult erővel csap mellbe és az ember sose tud majd vele mit kezdeni. Csak elviselni lehet. Legyőzni és tovább menni. Vagy teljesen feladni. De ez nálam jelenleg nem opció. A fejemben éreztem gyorsan verő szívemet. Mark hangja eltompult. Mintha csak egy üveg mögül hallgattam volna őt. A látásom elhomályosult, így kicsit lecsuktam a szemem. Mark minden tűszúrását éreztem, ahogy próbálja összevarrni a sebet. Minden szúrás duplán fájt.

Hirtelen nagy csattanásra riadtam. Tőlünk jött a hang.

- Takarodj innen! – anyám hangja. Az nem lehet. Az lehetetlen, hogy ennyi idő alatt megtaláljon. Ugye? Jeges rettegés lett úrrá rajtam. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, de Mark azonnal visszanyomott vízszintes helyzetbe.

- Majd én megyek.

- Ne! – megragadtam a kezét, amivel épp kibiztosította a pisztolyát. A történelem nem ismételheti meg magát. Nem halhat meg úgy, mint a szülei. Segítve a családomon...rajtam. De ha nem megy anyám hal meg.

- Vissza jövök. – hámozta le gyengéden a kezemet a csuklójáról. Néztem ahogy kifut az ajtón. A kezem csak lógott le a kanapéról. Megbénulva akár a lelkem. Meddig bírom még ezt? Meddig tudom elviselni az örökös rettegést, menekülést és erőszakot? Mennyit bírok még elviselni? Lövést hallottam. Aztán még egyet. És még egyet. Minden lövésnél egy újabb könnycsepp csordult ki, és folyt le az arcomon. Nekem kellene megvédenem az anyámat, de még arra se vagyok képes, hogy felüljek magamtól.

Megbénulva hallgattam a szenvedés hangjait. Michael ördögi hangján fenyegetőzött tovább, és próbálta manipulálni anyámat és Markot.

- Valaki hívja a rendőrséget! – hallottam egy nő hangját. Valószínűleg erre a hepajra minden szomszéd kijött békés, omladozó kis lakásából. Csak feküdtem ott a kanapén és kezdett szétszaggatni a bűntudat és a tehetetlenség. Nekem kellett volna átmennem és lerendeznem. És ha nem mentem volna egyedül abba a motelba, most nem lennénk ilyen pácban. Viszont, ha csak várunk a halálra talán még rosszabb is lehetett volna. Már nem tudok semmit. Nem tudom helyesen cselekedtem-e. Nem tudom merre tart a jövőm, már ha van-e még esélyem a jövőmről gondolkozni. Nem tudom hogy képzeltem, hogy boldogan élhetek abban a kisvárosban Drewal és a többiekkel. Hogy lehettem ilyen naiv? Csak bámultam a plafont, de már hosszú ideje ijesztően nagy csönd volt. Csak a szívem dobbanásait hallottam. Néhány suttogást. Majd a szirénákat. Fel akartam kelni. Kényszeríteni a lábaimat, a törzsemet, a karjaimat, hogy végre mozogjanak. De semmi. Mintha lebénultam volna. Mostanra már a látásom is teljesen elhomályosult, így engedtem a csábításnak és lecsuktam szemimet. Utólag belegondolva ez hiba volt.