Itt vagyok | ✓

59.fejezet

Valery:

El sem akartam hinni, hogy Gerard és Mark csak így belekeverték Drewt. Ő az egyetlen, aki tisztel engem annyira, hogy igazat mondjon nekem. Biztos vagyok benne, hogy nehéz volt neki, mert tudta, hogy ezzel megijeszt. De mégis megtette. Ez jelenti a becsületességet. A bátorságot, és az odaadást. Jól tudom, hogy Gerard és Mark a maguk módján macsóként meg akartak védeni. Mondván, hogy ők a férfiak, és ez az ő dolguk. De amit Drew bizonyított ma nekem, az többet jelent bármi ilyesminél. Egyenrangú társként tekint rám, és igazat mond...ami azt jelenti, hogy végre van valaki, akiben megbízhatok. Mert hiába szeretem Markot, vagy Gerardot...megbízni nem tudok bennük. Pont ezek az akcióik, amik ezt meggátolják. Ezek miatt nem tudok feltétlenül bízni bennük. Tudom, hogy nem szolgáltak rá, hogy így érezzek...de mégis. A bizalom, és a szeretet nem együtt jár. Ha szeretsz valakit, attól még a másik lehet hazudozó, és ezért nem is bízhatunk benne. De szerethetjük. És ez fordítva is így van. Nem kell valakit szeretnünk ahhoz, hogy bízzunk is benne.

Drew felsegített az ágyból, és hagyta, hogy rá támaszkodjak. Lassan haladtunk a folyosón, egy percig sem érzékeltette velem, hogy türelmetlen lenne, vagy hogy belefáradt ebbe a sok bonyodalomba, amit én okozok neki. Megnyomta a lift gombot, és a sok cikázó embertől igyekezett távol tartani. Lassan öt óra lesz. Egy óra múlva vége a látogatási időnek, a szomorú, reményvesztett, vagy éppen boldog, és reményekkel teli hozzátartozók elindulnak haza. Élik a napi rutinjukat, és másnap ismét visszatérnek erre a helyre.

Ez egy gyönyörű kórház, van higiénia, rendezett, és biztonságos. Ennél jobb kórházban sosem jártam még, mégis alig várom, hogy kikerüljek innen. Még az ápolók is figyelmesek, mégis úgy érzem soha többet nem akarok találkozni velük. El akarom hagyni ezt az intézményt, és ezzel együtt a múltamat is le akarom zárni. El szeretném kezdeni azt az ígéretekkel teli jövőt, amit Drew mellett élhetek. De ehhez most...még egyszer utoljára...látnom kell azt az embert, aki mindent tönkre tett. Ha el tudom engedni. Többet nem kell foglalkoznom mindazzal, amit átéltem...miatta.

Hevesebben kezdtem venni a levegőt, ahogy megálltunk egy ajtó előtt. A mellkasom összeszorult, és úgy éreztem többet nem veszek levegőt.

- Jól vagy? Pihenj, mielőtt bemész. – suttogta Drew, és erősebben tartotta a derekamat.

- Jól vagyok. Ha most nem megyek be, sosem fogom tudni lerendezni. – válaszoltam elhaló hangon. Ezt mondom...de közel sem vagyok én ilyen bátor. Elképzelni, ahogy jól megmondom a magamét, teljesen más, mint valójában belépni a szobájába. Egy légtérbe lenni vele...rémisztő.

- Ne félj. Nem tud mozogni. Ugyan kivették az agyából a golyót, de nyaktól lefelé megbénult.

- Bejössz velem? – kérdeztem félve. Lehet, hogy nem tud mozogni...én mégis úgy érzem nyomban összeesek. A gyomrom, akárcsak a mellkasom összezsugorodott, a térdeim remegtek. Ha Drew nem tartott volna azt hiszem, már a lift előtt feladtam volna a harcot.

- Ha ezt akarod, akkor igen.

- Nem hiszem, hogy nélküled menne. Úgy értem én...

- Ha tudna mozogni sem engedném, hogy egy ujjal is hozzád érjen. – felnéztem rá, és erőt merítettem eltökélt tekintetéből. Megrendíthetetlen bátorságából. Védelmező érintéséből.

Vettem egy nagy levegőt, és élesen kifújtam.

Ez most már tényleg...a végső találkozás. Az utolsó.