Itt vagyok | ✓

37.fejezet

Valery:

Mark négy háztömbbel arrébb parkolt le az eredeti címtől. Ha valami balul sülne el ez alatt a táv alatt el tudunk tűnni, és kerülő úton vissza juthatunk a kocsihoz. Nagyot sóhajtottam, és újra eszembe jutott mennyire is utáltam ezt az életet. Az egész eddigi világom a harcról és a szenvedésről szólt. Szerettem volna valami békés biztonságos életet teremteni. De úgy tűnik, számomra ez lehetetlen. Befordultunk az egyik sötét és szűk sikátorba. A szemét a kuka mellett bűzölgött, a csatornából gőz csapott fel. Igazi filmes jelenet komolyan. Markkal sietősebbre vettük a figurát. Ennyit arról, hogy kerüljük a bajt. Pedig megígértem anyunak. Csak szótlanul követtem őt bízva abban, hogy legalább ma nem leszek szerencsétlen. A sikátor kezdett tágasabb lenni, majd egy hatalmas tér tárult elénk, ahol ott terpeszkedett a romos épület. Az ablakai nagy része kitörtek, a tégla teli volt graffitizve, a falból gazok nőttek ki. Az ember tényleg azt hinné, ez a hely lakatlan. Az egyetlen dolog, ami ezt cáfolta a hangzavar. Ment a gettó zene, nevetés és kiabálás hallatszott. A derekamhoz nyúltam, hogy tudjam bármi is történik itt a fegyverem.

- Biztos vagy benne?

- Te nem?

- Nem csak Erik lesz ott. Hanem egy rakás gyilkos, díler, kurvák...

- Csak a szokásos.

- El se tudom hinni Ben hogyan élvezhette ezt.

- Igen. Ezt én sem tudom. – összeszorított állkapoccsal elindultam. Tompán hallottam ahogy a törött üvegek ropognak a lábaim alatt. Az előző rejtekhelyen azért voltam, mert Erik teljesen behálózta Bent. Utáltam, hogy nem tudtam jobb belátásra terelni az öcsémet. Utáltam Eriket, amiért ezzel akart magához láncolni. Bár ezt megjárta. Elráncigáltam Bent és meglőttem, amikor ellenkezni akart. Ben nem értette, hogy miért csináltam, és utált, amiért meglőttem Eriket. Akkoriban ő volt az, akire felnézett. Értem, hogy kellett egy mentor, egy minta. De pont Erik? Rosszabbat nem is választhatott volna. Minden rosszba belevitte. El sem hiszem, hogy önszántamból megyek hozzá. Megálltam az ajtó nélküli bejáratnál. Néhányan felfigyeltek rám. Én ugyanígy. Láttam pár ismerős arcot. Mostanra teljesen belemerültek ebbe a sötét pokoli életbe. Ahol ők voltak...onnan már nincs visszaút. Az épület teli volt emberekkel. Egy fűtés nélküli, szeles időben -decemberben!- idekinn isznak drogoznak és dugnak. Mark is mellém sétált zsebre dugott kézzel. Páran fegyverért nyúltak. A zene elhalkult és már mindenki, aki ép eszénél volt ránk emelte ködös tekintetét.

- Mi a francot keresel itt Malon? – kérdezte az egyik ismerős arc. A kigyúrt állat csak az erőszakból ért. Ez a fém baseball ütő is bizonyította, amit hatalmas kezeiben szorongatott. Az ő neve: A hegy. Senki nem mer ellene kiállni, mindenki tudja, hogy egy pofon tőle és az ember koponyája megreped. És az illető akkor még szerencsés.

- Eriket keresem. – kiáltottam, mutatva, hogy nem félek. Lehet, hogy erős, viszont ostoba.

- Nincs itt. – tárta szét színpadiasan karjait, és önelégülten vigyorgott, mire többen is elnevették magukat. – De talán tudok szólni neki, ha kiállsz ellenem. – Mindenki hurrogni kezdett. A dolog kezdett izgalmassá válni a számukra. Senki nem mert beleegyezni egy ilyen kihívásba, hisz mindenki tudta nincs esélye. Csettintettem a nyelvemmel. Ha néhány jól irányzott ütést be is vinnék az én csontozatom sokkal gyengébb, mint neki, így mindenhogy én veszítenék rajta. Arról nem is beszélve, hogy elszoktam a mindennapos verekedéstől. Ki tudja milyen vak foltokat hagynék? Túl kockázatos. A tét, amiért viszont ide jöttünk még ennél is jobban kockázatos.

- Legyen! – az emberek hitetlenkedve néztek rám, és akinek még egy csöppnyi esze is maradt biztos azt gondolta: ennek elment az esze.

- Megőrültél? Nem tudod legyőzni. – ragadta meg a vállamat Mark és idegesen a fülembe sziszegett. Ami azt illeti ez az ember egyszer már jól összevert, amiért beleavatkoztam Ben ügyeibe. A mozdulatait már ismerem. Fölényben vagyok.