Itt vagyok | ✓

15.fejezet

Valery:

Drew nézett és nem vette le rólam a szemeit szóval az én tekintetem is őrá terelődött. Furcsálltam, hogy rákérdezett a sebhelyeimre, de mit vártam? Az oldalamon és a combomon nem épp egy kis vágásról van szó. Mindkettő legalább négy-öt centis. Nagyok. Akár csak a fájdalmam és a vele járó emlékeim. Nem beszélek az ilyesmiről. De nem hibáztatom, amiért érdekli. Egy tökéletes éltanulón az ember nem gondolná, hogy csúnya vágások hegei vannak. Észrevette. És érdekli. Ez imponál és megrémiszt.

- Megyek.

- Most? – néztem ki az ablakon. Már besötétedett. Nem kellene vezetnie. Itt maradhatna. Velem.

- Apa otthon van. Ez ritka. – mosolygott és zsebre dugta kezeit, majd billegni kezdett lábain.

- Értem. Üdvözlöm. – viszonoztam mosolyát, bár nem voltam boldog, hogy itt hagy. De tudom milyen amikor várja az ember, hogy valaki foglalkozzon vele és szeresse. Az ilyen pillanatokat nem szabad elhalasztani, mert az életünk rövid. Főként az enyém. A magam fajták nem nagyon szoktak megöregedni. Gerard és anyám, meg néhány alkoholista, akik nem sok vizet zavarnak kivételek, akik erősítik a szabályt.

- Holnap jövök. – mintha tudta volna, hogy lelki erősítésre vágyom.

- Megtanítasz táncolni? – pukedliztem ügyetlenül, billegve, mire elnevette magát.

- És meghajolni. – most már én is mosolyogtam.

- Hidd el nehéz dolgod lesz velem. – felvonta a szemöldökét. – A tánc nem az én stílusom. – közben lekísértem és megálltunk a tornácon.

- Igen nagyon szar a ritmusérzéked. – közölte és én hitetlenül tátottam el a szám.

- Hé! – nevettem el magam, de ellenkezni ezzel a kijelentéssel nem nagyon tudtam.

- De haladás, hogy jó a csípőmozgásod. – karolta át az említett testrészemet, mire kicsit mozogni kezdtem.

- Úgy gondolod?

- Határozottan. – rántott magához és felsimított a hátamon, majd egy szenvedélyes csókra invitált. Készségesen engedelmeskedtem, de megnehezítettem, hogy bejusson a számba. Játszadoztam vele, ahogy ő velem. Gyengéden beleharaptam alsó ajkába mikor elszakadtunk, hogy levegőhöz jussunk. Adott még egy gyors szájra puszit és beült a kocsijába. Intett és elhajtott. Én meg néztem, ahogy elmegy és reménykedtem, hogy mihamarabb visszatér. Úgy dőltem neki az ajtófélfának, mint egy bárgyún mosolygó szerelmes kislány. Furcsa, hogy képes vagyok ilyen gyengéd érzelmekre is. Eddig én voltam az érzéketlen harcos, aki összetartotta a családot. Aztán már csak anya és én maradtam szóval már csak őt tudom megvédeni. És most először...mintha rájöttem volna én is ember vagyok és élhetek. De vajon ez a valóság vagy csak egy álomba ringatom magam? Ha az utóbbi nagyon fájdalmas lesz felébredni az biztos, de valahogy úgy érzem megéri. Legalább tudom milyen az, ha az ember érez. Csak egy kicsit. Mintha tudnék a víz alatt is lélegezni. Furcsa és egzotikus. Felmentem a szobámba. Elég késő volt már. Éjfél volt. Még szerencse, hogy holnap szombat és kelhettem délben. Mosolyogva lefeküdtem és a gyengén világító csillagokat bámultam a plafonon. Lassan lehunytam a szemeimet.

A nap fénye erősen a szemembe sütött. Eltakartam a kezemmel a sugarakat és kinéztem az ablakon. Kinéztem és a kocsmát pillantottam meg mellettünk, amelyet csak egy sötét sikátor választott el a lakóháztól, ahol laktunk. Riadtan néztem körbe. Ez a régi lakásunk. Az elhanyagolt konyha, a sötét bordó kanapé, aminek még a rugója is kiállt. Csak a kis kerek asztal választotta el a konyhától a kanapét. Megkerültem azt és a hűtő melletti mini konyhapultra vetettem magam, ahol a késtartó volt. Kirántottam onnan a legélesebbet és a legnagyobbat, majd körbe kémleltem a lakást. A sárga fény még mindég bevilágította ezt a kis egérlyukat. Lassan elindultam a bejárati ajtóhoz jobbra lévő szobába. Anya szobája volt az. Beléptem és körbenéztem. Nem volt itt. Csak a kis méretű franciaágya és az egyszemélyes szekrény, meg a tükre. Összevont szemöldökkel néztem. Az a tükör...eltört. Én törtem el.