Itt vagyok | ✓

23.fejezet

Valery:

Lesokkolt, amit Drew vallott be nekem. Anya mindig azt tanította nekünk, hogy szeressük és támogassuk egymást, mert csak így maradhatunk életben. De valójában...végül ez sem mentett meg minket. De azt el sem tudom képzelni Drewnek milyen rossz lehetett. Nekem mindig ott volt valaki a nehéz időkben, de ő teljesen egyedül volt. Végül közvetlenül nem tudtam beszélgetni Drew apjával, de így is nagyon jól éreztem magam. Egy valaminek viszont kifejezetten örültem. Örültem, hogy végül nem találkoztam Drew anyjával. Biztos nem lett volna szép látvány, ahogy rávetem magam. De a düh aznap este teljesen elvakított. Tényleg képes lettem volna neki menni. Még magamtól is megijedtem kissé. Beszálltam a kocsiba és megvártam, míg Drew is mellém ül. Egy biztos. Nem mondhatom eseménytelennek az őszi szünetemet. Kinéztem a sötétített ablaküvegen és elkomorodtam. Az ég megint elborult. Ez az idő elnyomta a kedvemet és nagyokat ásítottam.

- Pihenj egyet.

- Idefelé is aludtam.

- Alszok veled. – suttogta a halántékomba.

- Olyan rossz előérzetem van. – motyogtam. Úgy éreztem vihar közeleg. Nem csak az elborult égből gondoltam.

- Nem lesz semmi baj. – megsimogatta a hajamat és a mellkasára húzta a fejemet. Elringatott az a gyengéd melegség, amit adott nekem. Elnyugodott bennem az a pulzáló rossz érzés.

Ismerős érzés kerített a hatalmába, amikor Drew simogatta az arcomat, és keltegetett. Morcosan felnyitottam a szemeimet és kimásztam a luxus kocsiból. Ő már kivette a csomagjaimat a csomagtartóból. Olyan gyorsan eltelt ez a két nap. Szinte mondhatnám, hogy pislogtam egyet és már vége is lett. Megcsókoltam Drewet és ő átölelt. Nem akartam elválni tőle, de rajta is láttam, hogy fáradt. Elköszöntünk egymástól és mosolyogva illesztettem be a kulcsot a zárba, az azonban nem akart elfordulni. Összeráncoltam a szemöldököm és elsápadtam. Körbenéztem a félhomályban, amely most sötét veremként bámult vissza rám, Drew már elhajtott a limuzinban. A környék kihalt. Nagyot nyeltem és lenyomtam a kilincset, majd belöktem az ajtót. Nyitva van. Ez nem jó. Anyával még akkor is bezárjuk az ajtót, ha itthon vagyunk. Ha bemegyek a támadómnak előnye van velem szemben. Ha nem megyek be lehet, hogy anyám élete forog kockán. Csettintettem a nyelvemmel. Elővettem egy vadászkést a táskámból. Azt hiszem, ha valaki mélyebbre ásna a pipere cuccaimnál igencsak meglepődne. Jobb félni, mint megijedni. Ezt hamar megtanultam. Beléptem a szobába és körbe fordultam. Semmi. Szívem szerint kiáltanék anyám után, hátha válaszol és csak elfelejtette bezárni az ajtót. Persze ez lehetetlenség. Ha ezt tenném a támadónak megint csak előnye lenne velem szemben: megtudná, hogy megérkeztem. Ha nem tud szemmel tartani folyamatosan talán még lehet esélyem a meglepetés erejével szemben. Utálom, hogy nem szaladhatok fel csak úgy, hogy keressem anyámat. Végigmentem a földszinten, amikor ajtócsapódást hallottam. A villanyok felkapcsolódtak, és a hirtelen fény egy pillanatra megvakított. Anyám lépdelt be a konyhába. Értetlenül nézett rám és ledobta a cuccomat a földre.

- Mi a fenét...

- Csönd. – suttogtam. – Valaki van a házban. – befogtam a száját, majd eleresztettem, amikor rémülten bólogatott. A pulthoz settenkedtem és igyekeztem hang nélkül kihúzni a legnagyobb késünket a tartójából. Anyám kezébe nyomtam, aki csak rémülten és értetlenül nézett rám, de most nem akartam törődni a lelki világával. Megforgattam a vadászkést a kezemben és egyik karomat védelmezőn anyám elé tartottam. Lassan elkezdtünk felmenni a lépcsőn. Anya szorosan kapaszkodott a vállamba. Megreccsent alattam a lépcső és én magamban szitkozódtam a hülye falépcsőn. Mert ugye anyának feltétlen falépcső kellett. Folytattam tovább felfelé az utamat, és mikor felértünk körbe néztem a két folyosón. Elindultam jobbra, anya rezidenciája felé. Belöktem az ajtót, és körbenéztem a szobában. Készenlétbe helyeztem a fegyveremet és kicsaptam a szekrény ajtaját. Elhúztam a felakasztott ruhákat és szembesültem a semmivel. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de még nem engedtem el magamat teljesen. Az én szobám még hátra van. Anyuval áttendáltunk hozzám és ott is megcsináltam ezt a procedúrát, de ismételten semmi. Lehet, hogy az egész paranoia volt? Lehet nem is volt nyitva az ajtó, csak kinyitottam és az egészet beképzeltem? Bementem a fürdőbe és hátra ugrottam ijedtemben. A kés, ami eddig hű társam volt a bajban, most hangos csörrenéssel landolt a fehér csempén. Anya azonnal ott termett mellettem és eltakarta a száját. Remegő kezei megérintették a tükröm sarkát.