Itt vagyok | ✓

36.fejezet

Drew:

Meglepődtem Jessica hirtelen felháborodásán. Sosem gondoltam át Valery vajon miért levélben búcsúzott. Miért nem állt szembe velünk. De Jessica felnyitotta a szememet. Mit tettem volna én. Tegyük fel, hogy mindent hátra kell hagynom. Ha szemtől szembe teszem ezt valószínűleg képtelen lettem volna erre. Mindenkit itt hagyni. Elmenni egy szó nélkül.

- Jó, azért írt levelet, hogy el tudjon menni. De miért ment el? – ráncoltam a homlokom értetlenül. Egyszerűen nem tudtam olyan okot kitalálni amiért valakinek ezt kell tennie.

- Ha elolvasnád a levelet megtudnád.

- Nem megy.

- Miért?

- Mert....az a levél azt jelenti, hogy soha többé nem látom. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ameddig nem bontom fel olyan, mintha bármikor visszatérhetne. Visszajöhetne hozzám. – megdörzsöltem a szemeimet, hogy ne sírjam el magam, de öklöm közt éreztem sós könnyeimet. Az életlen penge a szívemben egyre mélyebbre vágta magát egy olyan sebet hátra hagyva, ami talán soha nem gyógyul be. Valery nem csak egy lány volt az életemben, akit csak pár pillanat alatt elmos az eső. Akit egy gyenge fuvallat arrébb visz, mint egy lehullott levelet. Ő volt az otthonom. Mikor átölelt úgy éreztem haza érkeztem. Hogy senki nem árthat nekem, mert ő itt lesz és szeretni fog életem végéig. Hittem benne, hogy velem marad. Hittem és egyedül maradtam. Újra karok fonódtak körém, de nem voltak olyan melegek. Nem volt benne annyi szeretet. Mégis védett engem. Jessica átölelte reszkető testem. Nem bírtam tovább visszatartani azt a fájdalmat, amit éreztem. Azt hittem ezt is szőnyeg alá seperhetem, de ez túl nőtt rajtam. Fogalmam se volt Valery mennyire fontos nekem, csak akkor jöttem rá erre mikor elhagyott. Mérhetetlen az iránta érzett szerelmem. A szívemet a kezébe helyeztem. És most a szilánkokat szedegettem.

- Honnan tudod, hogy nem találkoztok még? – kérdezte mire felnéztem rá.

- Fogalmam sincs hol lehet.

- Keresd meg.

- Biztos nem akar látni.

- Biztos, hogy látni akar.

- Honnan veszed ?

- Nem tudom Valery milyen ember. De biztos vagyok benne, hogy azért hagyott el téged, mert szeret. Andy. Tudod milyen ritka az a szeretet, amit ti éreztek egymás iránt? Egész eddigi életemben a szeretetet üldöztem de senki, még csak a szikráját sem adta meg nekem, amit te Valery iránt érzel. – letörölte a könnyeimet, de az övét senki nem törölte le, hiába hullajtotta őket. Kék szemeiben olyan fájdalmat véltem felfedezni, amit csak egy embernél láttam. Valery. Az ő szemeiben is ez a mérhetetlen fájdalom és szenvedés tükröződött. És én meg akartam menteni őt, de mielőtt ezt megtehettem volna elszaladt. Olyan messzire, ahol senki nem találhatja meg. – Rákos vagyok. Hónapjaim vannak hátra. És úgy fogok meghalni, hogy senki nem szeretett igazán. Elmegyek, de valójában senkinek nem fogok úgy hiányozni, ahogy neked hiányzik Valery.

- Nekem hiányozni fogsz. – csak ennyit tudtam mondani. Nem akartam, hogy úgy érezze felesleges az élete. A maradék, ami hátra van még.

- Segíthetnél nekem. – engedett el. Letörölte könnyeit és elmosolyodott. Nagyon erős. Mindig meglepődök rajta, majd elszégyenlem magam. Ő haldoklik mégis ilyen marad. Mosolyog, és másoknak akar segíteni. Előttem itt az egész élet, mégis ezerszer gyengébb vagyok egy szakítás miatt.

- Hogyan?

- Látni szeretném ahogy boldogok vagytok. Ti ketten. Te meg Valery.

- Miért?