Itt vagyok | ✓

62.fejezet

Na, most, hogy visszatértem a nyaralásból, itt is vagyok. :)

Valery:

Annyi év után Mark és én szórakozni megyünk. Vagy komoly dolgokról akar beszélni? Mert ahhoz semmi kedvem. Egyszerűen elég volt. Nem biztos, hogy bírnám ezek után. Annyira ki vagyok fáradva fizikailag, de leginkább mentálisan. Ez a sok évnyi rettegés, bujdosás meghagyja a nyomait az emberben.

Odakint nagyon hideg volt, mintha a mélyhűtőbe léptem volna. Gyorsan szorosabban a nyakamra kötöttem Drew sálját, és azonnal felhúztam a cipzárat. Hála a jó égnek Mark nem parkolt messze a kórháztól, amiért áldottam őt, mert már attól féltem jégcsappá fagyok. Mikor is volt ilyen hideg telünk?

Amint kinyitotta a kocsit, én feltéptem az ajtót és beültem. Jó kislány módjára becsatoltam az övemet. Drew szoktatott rá. Sosem indult el anélkül, hogy ezt meg ne tettem volna. Eleinte utáltam ezért, mert minek becsatolnom magam, ha csak a kisboltba megyünk, ami körülbelül két kilométer. Elmosolyodtam az emléken.

- Bekapcsolom a fűtést, hamar meleg lesz. – ügyködik szorgosan Mark. Beindítja a motort és elindul. Szomorúan nézem a kezét a kormányon. Nem tudom mikor szerezte meg a jogosítványát. Hogy lecsukták-e ittas vezetésért. Nem voltam mellette, így az életének a fontos részeiről lemaradtam. Azt sem tudom mikor és hogyan szeretett bele a felettesébe. Én...semmit sem tudok a mostani Markról. A srác, akit világ életemben a legközelebb éreztem magamhoz, és bátyámként szerettem...most olyan messzinek és idegennek tűnik.

- Mi az? – mosolygott, és egy pillanatra rám nézett. Észre vette a szeme sarkából az arckifejezésemet.

- Én...nem is ismerlek. – könnyezni kezdett a szemem ahogy ráismertem arra, hogy Michael tönkre tette még ezt az ártatlan, és erős kapcsolatomat is. Ha nem menekültünk volna előle fejvesztve láthattam volna Mark boldog arckifejezését, amikor megszerezte a jogsiját. Amikor megvette az első kocsiját. Amikor rájött, hogy igazán szerelmes. Annyi mindent...nem tudok róla. Öt év telt el. Öt! Felfoghatatlan idő számomra, ami kiesett a közös életünkből.

- Hé, hé. Hogyne ismernél. Mi vagyunk azok. Mark és Evelin. Evelin és Mark. Mindenki csak így ismer minket. Hogyne ismernél. – mondta mosolyogva, gyengéd hangon. Mindig akkor használta ezt a hangszínt, amikor zaklatott voltam. Mert tudta, hogy megnyugtat vele. Most is tudta.

- Öt év telt el. Annyi mindent akartam mondani neked ezalatt az öt év alatt. Annyi mindenről maradtam le veled kapcsolatban.

- Nos, akkor itt az idő, hogy bepótoljuk. Kérdezz előbb te.

Pár percig csak hallgattam. Markra mindég is jellemző volt a gyors, és egyenes problémamegoldás. Én viszont minden bolhából elefántot csináltam.

- Mikor jöttél rá, hogy szereted a felettesedet? – kérdeztem, és Mark satufékkel állt meg egy piros lámpánál.

- H-hogy? Senki sem tud róla. – nézett rám zavartan, és vörösödő fejjel.

- Akkor a kollégáid vakok. – suttogtam hitetlenkedve. – Szóval. Mikor?

- Két napja dolgoztam nála. – mondta zavartan, és elindult, mikor sárgára váltott a lámpa.

- Te? Mikor szerettél bele Rómeóba? – elnevettem magam.

- Amikor először láttam mosolyogni. Azt hiszem...akkor szerettem belé. – néztem ki vigyorogva az ablakon.