Itt vagyok | ✓

7.fejezet

Valery:

Tompán hallottam ahogy csörgött a telefonom, de nem volt erőm felkelni a padlóról. Hosszú percek telhettek el. Vagy talán órák...ez a csend megőrjített. A sötétség, ami körbe ölelt erőszakos karjaival nem tűnt el. Ajtó csapódást hallottam. Gyors lépteket fel a lépcsőn. Biztosítottam a fegyvert és az ajtó felé tartottam. Ő az. Visszatért. Meg fog ölni, ha nem vagyok elég gyors. A testem remegett és alig kaptam levegőt, úgy összeszorult a tüdőm. Az ajtóban Zoe jelent meg. Még a sötétben is virított szőke hajkoronája. Majdnem meghúztam a ravaszt. Majdnem megöltem a legjobb barátnőmet, mert azt hittem Michael jött értem. Zoe kék szemei az én barna szempáromat kereste. Lassan leeresztettem a fegyvert és magam mellé dobtam.

- Valery. – nyüszítette fájdalmasan Zoe. Már történt ilyen...hogy látott pánik roham közben. Tudta mit kell tennie. Lassan közeledett felém, mint egy vadállathoz, akit be akarnak törni. Talán én is pont egy ilyen vadállat vagyok. Letérdelt elém és csak nézett. Nem érintett meg. Most nem is tudtam volna elviselni. Nem ment volna.

- Valery figyelj rám. Nincs itt senki csak te meg én. Jó? Michael nincs itt. Nem lesz semmi baj. – mondta és lassan elvette mellőlem a pisztolyt. Azt hiszi nem tudom? Ez a tudat állapot a legfurcsább. Tudom, hogy nincs itt az akitől félnem kell...de mégis úgy érzem a közelben van és rám leselkedik. Hogy minden léptemet követi és amikor megfelelő alkalom lesz rá rám támad. Tudom, hogy nincs itt. De a félelmem és a mély, sötét érzelmeim elnyomják a józan eszemet. Nem tudok kitörni. Nem megy. Zoe tud valamennyit a múltamból, de csak érintőlegesen meséltem neki. Elmondtam, hogy anyu beválasztott egy rossz pasit – mint általában -, és akkor még szépen fogalmaztam...aztán kikelt önmagából és rossz dolgokat tett. Volt egy öcsém, akiről még ő sem tud. Ennyi az amit elmondtam. Még a felét sem tudja, annak ami történt. Hogy is érthetné meg? Nem várom el tőle.

- Lélegezz mélyeket. Lassan számolj velem. – ez mindig bejön. Amikor nem tudok normálisan levegőhöz jutni akkor számolni kezdek. Legutóbb is ez volt, Zoe ezért javasolta ezt. Csak van egy kis gikszer a számolással. A hat egy ördögi szám nekem. 2013. december 6-án véglegesen összeomlott az életem. 6-án. Hat.

- Egy...kettő...három...négy... - kezdett lassan számolni Zoe és a háromnál én is becsatlakoztam remegő és reszketeg hangomon. Még csak suttogásnak sem lehetett nevezni.

- Öt... - mindjárt hat.

- Hat... - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Eszembe jutott a tűz, mely mindent elemésztett. Égette a mellkasomat és a lelkemet hamuvá változtatta.

- Hét... - elmúlt. Elmúlt a boldogság. Elmúlt a fájdalom. Elmúlt az életem és már csak egy üres test vagyok, aki itt ragadt ebben a borzasztó és kegyetlen világban.

- Nyolc.... – a légzésem szaggatott volt, de legalább jutottam egy kis oxigénhez.

- Kilenc... - lehunytam a szemem és újabb könnyek gördültek le az arcomon.

- Tíz.... – miért én? Miért nem hagy a múlt? Vagy miért élek még egyáltalán?

- Egy.... – Anya. Anya miatt élek még.

- Kettő... - Mert meg kell őt védenem.

- Három... - mert csak ez a feladatom. Nem másért élek csak azért, hogy a pajzsa legyek mikor szükséges. Ez a feladatom.