Itt vagyok | ✓

55. fejezet

Valery:

Reggel Drew már nem volt mellettem. Hiányzott mellőlem a jobbik felem. El sem hiszem, hogy megkérte a kezemet. A menyasszonya vagyok. Ez olyan hihetetlen azok után, amin átmentem. Az egyik szemem sír, a másik mosolyog. Nem is lehetnék boldogabb, hisz Drew, a srác, akit szeretek megkérte a kezemet...azonban...anyám állapota mélységes fájdalmat okoz. Látnia kéne most. Látnia kéne milyen erősek vagyunk, látnia kéne, hogy minden csapást túlélünk. Együtt kellene nevetnünk. Együtt kellene ünnepelnünk a karácsonyt. Hiányzik. Az én gyerekes és bohém anyám...most mereven fekszik egy ágyon és meg sem mozdul. Felültem és a mellém készített kardigánt magamra vettem. Mezítelen lábamnak jéghideg volt a kőből készült padló. Botorkálva indultam el. Anyám egy emelettel lejjebb volt.

A szobám ajtajából figyeltem az ügyeletes nővért, akit nem sokára levált a nappali műszakos kedves férfi, aki már majdhogynem ötven éves. Amikor a nő bebólintott és a férfi megérkezett, felkeltette, kiosontam a szobámból és beléptem a liftbe.

Éreztem, ahogy a vállam megfeszül, azonban a mellkasom fájdalmához egyáltalán nem lehetett hasonlítani.

Kiléptem a fémdobozból és a korlátba kapaszkodva elindultam anyám kórterme felé. Ezen a szinten alig égett néhány villany. Végtére is nem kellett, hiszen ezek a betegek nem fognak elmászkálni. Mind kómában fekszenek. Csendesen. Észrevétlenül. Ki tudja, hogy a lelkük él-e még.

Benyitottam anyámhoz. Az éjjeliszekrényre felállított kis karácsonyfán az égők világítottak csak. Anyám arca alig-alig látszott. Még is innen láttam, hogy nagyon lefogyott,és sápadt is volt. Ez a csend megőrjített. Csak az a gép pityegett, jelezve, hogy Jasmine Malon még él, itt van, és nem adta fel a harcot.

Könnyek gyűltek a szemembe és közelebb botorkáltam hozzá. Leültem a jéghideg padlóra és néztem ki az ablakon. Lassan kezdett világosodni, de a hó még mindég szakadt. Ránéztem anyám csontos, megviselt kezére. Lassan megfogtam, azt, de megijedtem. Jéghideg volt. Megszorítottam, és kiszakadt belőlem a halk zokogás.

Igen. Vannak dolgok, amiket az ember nem felejt csak úgy el. Egy zöld kerítés, ami mellett elfutsz az apád után. Hiába kiáltasz utána, ő nem néz vissza rád. Azt sem felejtem el soha, anyám keze mennyire hideg volt azon az éjszakán. Furcsa belegondolni, hogy az ilyen egyszerű dolgok is ijesztőek tudnak lenni. Egy hideg érintés...vagy egy zöld kerítés.

- Boldog karácsonyt, anya. – zokogtam, de ő nem hallott. Nem látott. Még hideg ujja sem rezzent meg meleg tenyeremben. Csak feküdt ott...és nem mozdult. – Ha hallasz engem...kérlek bocsáss meg...bocsáss meg! Meg kellett volna védenem téged. Bocsáss meg! – homlokomat hideg kézfejéhez nyomtam és könyörögtem, hogy ébredjen fel, hogy gyengéden megsimogassa a fejemet, és azt mondja: Nincs semmi baj. Azt kívántam kivételesen bárcsak én lehetnék a gyermek, akit meg kell vigasztalni, ő meg a felelősség teljes szülő, aki megteszi. De ő továbbra sem ébredt fel. Nem mozdult. Semmilyen életjelet nem adott. Még a levegővételét sem lehetett hallani. A kínzó csendben egyedül a lassú pityegés vágta ezt a sötét csendet. Tombolni lett volna kedvem. Üvölteni az orvosokkal, hogy miért nem tesznek semmit. Hibáztatni akartam valakit. De csak zokogtam a földön, az ágya mellett és fogtam a kezét. Mert tudtam...hogy a hibás egyedül én vagyok. Mert nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám. – Ne hagyj el. Kérlek bocsáss meg. Nem menj még. Még annyi mindent mutatnom kell neked. Még annyi mindent látnod kell. Még annyi mindent...mondani akarok neked! Miért nem ébredsz fel?!

Egy idő után elcsendesedtem és csak halkan sírtam tovább. Fejemet a keze mellé hajtva, csak sírtam. És nem értettem. Nem értettem hogy jutottunk idáig. Mit tettem, amiért ezt érdemlem.