Itt vagyok | ✓

57.fejezet

Köszönöm, hogy olvastok, sokat jelent <3 

Valery:

Mikor kinyitottam a szemeimet egy darabig csak néztem a félhomályba burkolózó kórházi mennyezetet. Kezemmel a mellettem lévő üres paplant megsimogattam, és zavart arckifejezéssel elfordítottam a fejemet. Drew nem volt mellettem. Hiányzott a másik felem. Az elmúlt napokban csak azért tudtam levegőhöz jutni, mert ő itt volt, és néma vigaszt nyújtott. Gondterhelten kinéztem az ablakon. A fekete felhők ismét gyülekezni kezdtek, az ablakom melletti fának ágait a szél kegyetlenül megcibálta. Szürkült. Nem tudom, hogy hajnal, vagy kora este van. Az idő érzékem teljesen felborult a rendszertelen alvások miatt, és most még az órát is elvitték a szobámból.

Unatkoztam. Nem mertem mélyebb gondolatoknak utat engedni, mert féltem, hogy összetörök. Így csak mindent alaposan megnéztem. Gerard biztos beadott nekem valamit, mert olyan kótyagos vagyok, mintha be lennék állva. Na nem mintha tudnám az milyen érzés, mert az ilyesfajta „kikapcsolódást" mindég is kerültem, elvből elutasítottam.

Felemeltem a balkezemet, és megnéztem az egyszerű gyűrűt. Drew húzta az ujjamra, és mikor már azt hitte alszom a fülembe suttogta, hogy szeret, és boldog karácsonyt kívánt. Abban a pillanatban rengeteg érzelem pulzált bennem. Szerelem, meleg és otthonos érzés, veszteség, félelem, biztonság. Drew az egyetlen az életemben, ami jó, és állandónak tűnik.

Nyílt az ajtó. Letettem kezemet az ágyra, és az ajtó irányába néztem. Azt hittem Drew tért vissza a szobámba, de tévedtem. Legnagyobb meglepetésemre Jessica állt velem szemben. Mindketten döbbenten, és szánakozva néztünk egymásra. Hiába hetek teltek el azóta az éjszaka óta, a sérüléseim, és annak nyomai elég nehezen akartak gyógyulni, eltűnni. Bár Jessica sem épp fénykorát élte. Vékony teste most kifejezetten csontosnak tűnt, mintha egy csontvázat öltöztettek volna fel dizájnosan. Arca beesett, élénk kék szemei most fakón csillogtak, alatta meg fekete karikák éktelenkedtek. Halvány szőke haja egyébként is fehér arcát, betegesen sápadttá tette.

- Szia. – köszönt ügyetlenül, és körbe nézett a szobámba. Drew színes égőket hozott, és feldíszítette vele a szobámat, hogy jobb kedvem legyen. Nem mondom a szoba sokkal élettel telibb, és vidámabb lett.

- Szia. Ülj csak le. – mondtam neki, mire hálásan rám nézett és lassan odacsoszogott a műanyag székhez, amit Mark hozott ide az egyik nap az ágyam mellé. Meg is dorgáltam érte, mert a szomszédos kórteremből csórta el, mondván, hogy az illetőt nem látogatják.

- Köszi. – mondta, és látszott rajta, hogy nem tudta mit mondjon. Igazából átéreztem a helyzetét, hisz ugyanebben a cipőben jártam én is.

- Szarul nézel ki. – mondtam gátlástalanul néhány perc kínos csend után. Gondoltam azonnal bekapja a horgot, és visszavág. Nem tévedtem sokat.

- Te sem hasonlítasz egy top modellre. – vonta fel a szemöldökét, és megbámulta az arcomat elborító kék és zöld foltokat.

A tekintetem lejjebb vándorolt rajta, és megakadt a szemem egy zsebkendőn, ami a farmerének a zsebéből lógott ki. Nyomokban véres volt. Összeráncoltam a homlokom. Azonnal kiszúrta mit nézek.

- Nem kell rejtegetned.

- Dehogynem. – mosolyodott el szomorkásan.

- Néztél már rám? – kérdeztem vissza ugyanabban a depressziós hangvételben.