Itt vagyok | ✓

26.fejezet

Drew:

Reggel arra ébredtem, hogy fordultam egyet és Valery nem volt mellettem. Álmosan, összevont szemöldökkel felkeltem, felvettem egy nadrágot és hirtelen minden mozdulatom abba maradt. Csak álltam ott. Pillanatokig, vagy talán percekig is. Kezembe vettem a fehér borítékot, amin Valery kézírásával a nevem volt írva. Ez nagyon nem tetszett. Rohadtul nem tetszett. Annyira sokkos állapotban voltam, hogy még csak gondolatok sem futottak át az agyamon. Remegő kezekkel megfordítottam a borítékot, de tovább nem nagyon jutottam. Hirtelen nyílt az ajtó, nekem pedig megfordult az a gondolat a fejemben, hogy Valery lesz az. De tévedtem. Cortez rontott be a szobámba. Sápadt volt és rémült arckifejezése még jobban rettegésre késztetett. Tekintetem a kezére tévedt, amiben egy kibontott lap volt, és egy boríték. Könnyes szemekkel hátráltam pár lépést.

- Andy...

- Nem. Úristen. Az nem...nem...nem tenne ilyet. – addig-addig hátráltam míg falba ütköztem. Könnyeim lefolytak az arcomon. Felnéztem Cortezre.

- Gyere. – kivezetett a nappaliba és leültetett a kanapéra. Csinált valami italt. Nem igazán figyeltem rá, csak az agyam egyik része konstatálta, hogy zaj hallatszik a konyhából, ami azt jelenti Cortez ügyködik. Olyan áthatolhatatlan köd borult rám, ami nem oszlott el egy könnyen. Hogy lehet ez? Miért? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Összevontam a szemöldököm, és ránéztem a velem szemben helyet foglalt Cortezre.

- Ha....ha engem hagyott el...neked miért hagyott levelet?

- Tőlem is elbúcsúzott. Nem tudom. Nem értem.

- Nem volt képes a szemembe mondani? Nem ilyennek ismertem meg. – fintorodtam el. Csalódtam. Nem is kicsit. Azt hittem Valery szeret engem. De ha szeretne nem tette volna ezt meg velem. – El kell mennem hozzá. – tettem le a borítékot a kanapé előtt helyet foglaló kis asztalra. Oda-vissza járkáltam. Felvettem egy pólót, és már a kocsi előtt álltam. Cortez kivette a kocsi kulcsot a kezemből. Nem tiltakoztam.

- Ilyen állapotban nem hagyom, hogy vezess. – szó nélkül hagytam, hogy beüljön a volán mögé, és elinduljon. Valery nem lakott messze tőlünk, szóval csak tíz perc volt az út, ami alatt csipkedtem a jobb kézfejemet, hátha felébredek ebből a rémálomból. Cortez szinte még meg sem állt én már kipattantam a kocsiból és neki rontottam az ajtónak. Összevont szemöldökkel álltam az ajtóban. Jasmine és Valery rámentek a biztonságra. Sosem hagynák nyitva az ajtót, még akkor sem, ha itthon vannak. Beléptem a nappaliba, és újfent meglepetten torpantam meg, amivel nem voltam egyedül. Chris és Zoe néztek vissza rám. Chris felettébb ideges volt, még pár méter távolságból is láttam milyen merev a teste. Zoe a kanapén ült és mikor meglátott kiszakadt belőle a zokogás. Nem is tudtam, hogy ilyen mély érzésekre is képes. Valóban meglepett a helyzet, de olyannyira, hogy szégyen vagy sem egy pillanatra megfeledkeztem arról miért is jöttem most ide. Cortez érkezett meg, ő is hasonlóan reagált mint én. Zoe remegő kezében egy kendő volt...vörös foltokkal. Elsápadtam és kezeim remegni kezdtek. Szó nélkül odasétáltam a zokogó lányhoz, aki vörös szemekkel felnézett rám.

- Ez...

- Vér... - nyögte ki.

- Mi...a...fene folyik itt?

- Reggel kaptunk egy levelet. Tudtam, hogy nincs valami rendben. Felhívtam Zoe-t, aki szintén talált egy levelet. Azonnal idejöttünk. Azt a kukában találtuk. – simított végig idegesen a tarkóján Chris, és arrébb lépett pár lépést.