Itt vagyok | ✓

16.fejezet

Drew:

Izgatottan vártam, hogy megtanítsam Valery-t táncolni. Előbb keltem szóval kocsikáztam egyet és utána álltam meg az ajtajuk előtt két szál rózsával. Kopogtam és Jasmine nyitott ajtót. Arca felvidult és halkan, pisszegve invitált be.

- Szia. Valery még alszik.

- Hello. – teljesen nem tudtam tegezni, de a „hello" az olyan semlegesnek hat, szóval azt akadály nélkül tudtam használni. – Hoztam virágot. – nyújtottam át a vörös, és a fehér rózsát. Jasmine arcához kapott és gyorsan elvette tőlem.

- Köszönjük. – mosolygott, majd elkomorodott. – Hagyom aludni Valery-t. Nem mondja, de sok rémálma van, amikkel nem tud egyedül küzdeni. De...sose engedett be az életébe. Mindig egyedül vívja a csatáit. – figyelmesen hallgattam az asszonyt és helyet foglaltam egy bárszéken. Végre valami komoly információ morzsa. Bár azt én is tudom, hogy vannak rémálmai. Azt, hogy ezeket az álmokat mik okozzák sajnos az anyjától sem tudtam meg. Még mielőtt kitalálhattam volna valami frappáns közhelyet Jasmine rendezte az arcvonásait és elmosolyodott. Valery teljes jégkirálynővé tud változni egy pillanat alatt, de ez a nő az ellenkezője volt. Minden ki volt írva az arcára. Olyan volt előttem, mint egy nyitott könyv. Azt kívánom bár a lánya lenne ilyen. Valery olyan titokzatos, hogy lehetetlenség megmondani mit érez vagy gondol éppen. – Kérsz egy forró csokit?

- Igen, köszönöm.

- Hallom koktélpartira viszed a lányom. – mondta boldogan és kotorászni kezdett a bögrék közt.

- Igen. – nevettem el magam halkan.

- Jót fog neki tenni. – betette a két bögrét a mikróba és szembe fordult velem. – A lányom hidegvérrel gondolkozik és minden helyzetre van stratégiája. Ő egy igazi túlélő. Megfontolt. Higgadt. Az ellentétem. Ezért is bízom a választásában. Jót teszel neki. Évek óta először láttam mosolyogni, és ez jó. Vigyázz rá. Szüksége van rá. Rád. – mosolygott és kacsintott egyet, mintha cinkos szövetségesek lennénk.

- Vigyázok rá és... - éles sikítást hallottunk. Jasmine riadtan rám pillantott én pedig azonnal pattantam és felrohantam a lányhoz, aki egyre fontosabb nekem. Késsel a kezében remegett a sarokban. Rettegett. Még tőlem is megijedt. Szinte fel sem fogtam mi történik. Nem nézett rám. Csak kirohant én pedig egy pillanat gondolkozás után követtem. Meg kell hagyni, hogy irdatlanul gyorsan fut. Úgy menekült, mint egy űzött vad, aki az életéért küzd. Elvesztettem és pár pillanat múlva riadtan torpantam meg. Hajamba túrtam és csípőre tett kézzel néztem körbe, amikor megpillantottam őt a közeli parkban egy pad mellett. Az ég hangosan dörgött, mintha figyelmeztetne, hogy ne menjek oda. De hogy hagyhattam volna egyedül? Pont most mikor ilyen állapotban van? Védtelen, és az én feladatom volt megvédeni őt. Mikor odaértem Valery kétségbeesetten nézett mindenhová csak a szemembe nem. Az eső eleredt, mintha csak az ő megszámlálhatatlan könnyei hullottak volna a fekete felhők közül. Éreztem a szenvedését és elszorult a mellkasom. A fájdalma és a félelme kézzel fogható volt. Könnyeit elmosta az eső, de én láttam, ahogy hullajtja őket egymás után. Lassan közelítettem felé, de rettegett tőlem. Igazából szerintem nem is tőlem félt, hanem a fájdalomtól. Hogy bántják. Ettől félhetett. Közelítettem hozzá és előtte álltam meg. Haja megviselt arcára tapadt, ruhánk teljesen átázott.

- Sajnálom,sajnálom,sajnálom. – hajtogatta rettegve. Megint ez. Múltkor is ő szégyellte magát, mikor Chris sarokba szorította őt. És megint ő szabadkozik, pedig egyértelműen segítségre lenne szüksége nem vádakra, vagy további bántalmazásra. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, ahogy belegondoltam mennyire tönkre tették ezt a lányt. Talán még nálam is jobban darabokra hullott, pedig ezt azelőtt nem hittem volna...hogy van egy ember, akit nálam is jobban bántalmaztak, akinek nagyobb fájdalma van az enyémnél. De most itt állt ő.