Itt vagyok | ✓

22.fejezet

Drew:

A torkom összeszorult és éreztem azokat az átkozott könnyeket a szememben. Valery most valószínűleg undorodik tőlem. Pont most rontottam el, amikor minden olyan simán ment. Mert az az átkozott nő újra felbukkant. Ez az én formám. Leereszkedett az ágyra és felsóhajtott. Elfordultam, hogy ne is lássam. Odasétáltam az egyik polchoz és igyekeztem lekötni a figyelmemet. Tompán hallottam a lépteit. Éreztem karjait, ahogy körém fonódnak. Fejét a hátamnak préselte. Reszketegen kieresztettem a bennragadt levegőmet. Észre sem vettem, hogy nem lélegeztem eddig. Én sem tudtam mit mondjak...ahogy ő sem tudta. Szegényre rászabadítottam ezt a mocskot. Remegett, és erősebben kezdett szorítani. Zavartan megfordultam és félve lenéztem rá. Könnyezett és a düh leolvasható volt az arcáról.

- Hogy...hogy mert bántani téged az a szuka?! – fröcsögte a szavakat és könnyei sorra potyogtak.

- Valery.

- Ne nyugtatgass! Hogy bánthatja valaki így a saját fiát? Ez szánalmas! Az a nő az anyák szégyene! – kiabálta és elindult az ajtó felé. Fogalmam sem volt mire készül, így inkább nem engedtem, hogy kimenjen azon az ajtón.

- Mire készülsz?

- Beverek egyet neki. Szerinted mire készülök? Leülök vele teázgatni? Lehet, hogy a te köreidben szócsata folyik, de ahol én nőttem fel ott az „ölsz, vagy megölnek" elv létezik csak.

- Nem éri meg.

- Hogyne érné meg! Sokkal jobban leszek utána, miután szarrá vertem őt!

- Valery.

- Nem lett volna szabad bántania téged. – nézett félre és szemei üvegessé váltak. – Egy anyának az a dolga, hogy megvédje a gyerekét. – motyogta. Vállai ellazultak és felsóhajtott egyet. Két ujja közé csippentette az orrnyergét és a szoba közepén oda-vissza járta a köröket. Nem tudom, hogy ez milyen reakció. Cortez sajnált mikor elmondtam neki. Apám szemében is a szánalmat láttam, mikor elmondtam neki.

- Nem hagysz el? – kérdeztem, mire felém kapta a tekintetét.

- Miért hagynálak el?

- Mert...ez vagyok én. – néztem félre. Nem bírtam állni a szemkontaktust. Szégyelltem magam, és azt kívántam bár megnyílna alattam a föld, hogy eltűnhessek.

- Ez nem a te hibád. Hanem az anyádé. – sütötte le a tekintetét, mintha külön erőfeszítésbe kerülne neki kontrollálni az indulatait.

- Nem állítottam le.

- Gyerek voltál, a szentségit! – kiabálta és újabb könnyek csorogtak végig az arcán. Nem értettem. Nem értettem miért sír és kiabál. Soha senki nem sírt még értem. Senki nem érezte át a fájdalmamat, úgy, mintha az a sajátja volna. Leültem az ágyra és sírni kezdtem. Igen. Gyerek voltam. Kétségbe voltam esve. Mindig félve tekintettem az ajtóra éjszakánként, hogy a magányos anyám mikor szándékozik benyitni hozzám és vigaszért könyörögni. Gyűlöltem, hogy tehetetlen vagyok. Azt mondta ez normális, ami köztünk van. Aztán pár évvel később rájöttem, hogy ez minden csak normális nem, ami köztünk van. Undorodtam magamtól, talán még most is. Depressziós lettem, és nem voltak barátaim. Nem volt kinek elmondanom, hogy bántanak. Ha nemet mondtam anyámnak, ő akkor sem hagyott békén.

- Apa szinte sose volt otthon. – szipogtam, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de nem sikerült. Annyi éven keresztül senki nem vette észre, hogy valami nem stimmel. Mindvégig egyedül voltam. Az, aki pedig segíthetett volna, akinek mellettem kellett volna állni...pont az bántott. – Anya nagyon magányos volt. Kezdtem apára hasonlítani. Annyira hiányzott neki apa. Mindig azt mondta, ha apa nincs itthon, nekem kell férfinak lenni a háznál.