Itt vagyok | ✓

66.fejezet

Drew:

Nem tudtam megszólalni. A gondolatok megfagytak az agyamban, és csak bámultam a szörnyen kinéző Jessicára. Nem is emlékeztetett a kinézete a régi Jessre.

Valery keze remegni kezdett az enyémben. Mire észbe kaptam és összekaptam magam, Valery már állt. Olyan düh ült ki az arcára, amit régen láttam, és nem akartam újra szemtanúja lenni.

- Mégis...- szólalt meg remegő hangon. – ki vagy te? – fröcsögte, elfintorodva.

- Val... - próbáltam idejében lerendezni a dolgot.

- Nem! Hogy kérhet ilyet tőled? Ezért börtönbe is kerülhetsz! Felfogtad, hogy egy életre lecsukhatnak, ha ezt megtudják?! – kiáltott rám. Most már nem a düh, hanem a rettegés csillant a szemeiben.

- Nem tudják meg. – hangzott a gyenge suttogás Jess felől.

- Honnan tudod? Ezt senki sem tudhatja! Tönkre tennéd más életét, mert rossz neked? – fordult Jessica felé. Nem akartam, hogy így rá förmedjen, de valamilyen szinten egyet értettem vele. Nem fogom megölni Jesst. Hogy is tehetném?

- Fogalmad sincs milyen! – állt fel lassan, reszkető lábakkal.

- Te sem tudod, milyen lenne nekünk, ha Drewt elítélnék. Ezt nem engedem.

- Hagyod, hogy helyetted döntsön? – pillantott rám Jessica. Idegesen kisöpörte arcából szőke haját.

- Valerynek igaza van. Nem ölhetlek meg. Mégha nem is csuknának le, akkor sem tenném meg. Ennél azért jobban ismerhetnél. Egyébként meg Valery nem helyettem, hanem velem dönt. Ésszerű, és a mi érdekünket nézi. – álltam fel én is, és miközben beszéltem lassan megfogtam Valery remegő kezét, hogy megnyugtassam. Sosem hagyhatom el. Tudom miért lett ilyen ideges Jessicára. Hihetetlenül jól tartja magát, de lássuk be, rajtam kívül nem maradt sok mindenkije. Elveszítette az anyját, és mégis így tartja magát. Mondjuk az is igaz, hogy nem nagyon hagytam magára őt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne jöttem volna át hozzá.

- Hogy te mekkora egy képmutató seggfej vagy! – esett nekem Jess. – Én veled mentem Valery után, és azt mondtad tartozol nekem. Most itt vagyok, hogy leródd a tartozásodat!

- Már megbocsáss, de...- kezdte Valery, mire én csak a hátam mögé tereltem, hogy ne szabaduljon el a pokol.

- Igazad van. Tartozom neked. De nem kérheted azt tőlem, hogy öljelek meg. Kérj valami mást.

- Tudod mit Frewen? – idegesen felkapta a válltáskáját és kisétált az ajtóig. Val és én követtük. – Azt kérem, hogy fordulj fel! Fogalmad sincs milyen nekem! Nem tudod mit élek át minden nap. Azt hiszed én ezt akarom? Nem akarok meghalni. Élni akarok. De semmiben sincs döntési lehetőségem. Egyetlen valamiben dönthetek. És az az, hogy hogyan akarok meghalni. Nem akarok szenvedni. Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Azt kértem tőled, hogy ments meg. Csak annyit kértem, hogy ne hagyj tovább szenvedni. De te hátat fordítottál nekem.

- Önző vagy! – kiáltott a hátam mögül Valery, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá, de nem törődött ezzel.

- Kimondom, amit senki se tesz meg. Nemsokára meghalsz. Nem lesz lehetőséged élni. Ez mind sajnálatos. De Drew nem hal meg. Előtte itt az egész élet. És te azt kéred tőle, hogy egész életében a lelkiismeret furdalással küzdjön, vagy ne adj isten még le is csukják. Neked kevés időd van, neked nem számít mi történik. De gondoltál egy percre is az itt maradottakra? Hogy milyen lavinát indítanál el a kéréseddel? – Valery az én életemre gondolt. Az én életemet akarta megóvni. Ismét. Könnyes szemekkel harcolt értem. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de újra belé szerettem. Jobban szeretem, mint tegnap, és holnap jobban fogom szeretni, mint ma.