Itt vagyok | ✓

19.fejezet

Valery:

Nem igazán tudtam mit vigyek magammal szóval csak bepakoltam néhány ruhadarabot, meg egy kis táskányi pipere cuccot és már készen is voltam. Csöngettek. Vállamra vettem a régi edzőtáskámat és lesétáltam a lépcsőn.

- Minden megvan? – kérdezte anya kikukucskálva a konyhából. Csillogó szemei és sürgető viselkedése rosszat sejtet.

- Az emelet tabu a pasiknak. Ha itthon vagyok, ha nem.

- Honnan veszed, hogy...

- Ismerlek.

- Vigyázz magadra.

- Inkább te vigyázz magadra.

- Szia.

- Szia. – kiléptem az ajtón és a nap fénye elvakított. Drew ott állt előttem azzal a bárgyú mosolyával. Olyan volt, mintha egy glória lenne mögötte.

- Késtél. – csókoltam meg gyengéden. Átkarolt és viszonozta üdvözlésemet. Hülyének érzem magam. Úgy dobog a szívem, hogy attól félek kiszakad a helyéről. A gyomromat felforgatták azok az átkozott lepkék. Mi van velem? Ő csak Drew. Drew, aki az életemet forgatta fel. Nem is ismerek magamra. Bizonytalan vagyok, tétovázok. Nem kellene ilyen gyengének lennem. De mégis...a gondolat, hogy lemondjak erről az emberről, aki levegőt adott nekem...megrémiszt.

- Csak egy kicsit. – kacsintott és átvette a csomagom, én pedig hagytam neki. Általában nem engedem, hogy segítsenek nekem, de úgy tűnik, Drew ebben is kivétel. Az első. Mindenben. Ő berakta a csomagtartóba a sporttáskámat, de én csak ledermedve álltam ott a jármű előtt. Egy hosszú fekete limuzin parkolt előttem. Végül lassan felvontam a szemöldökömet és Drewre néztem, aki csak mosolyogva kinyitotta nekem az ajtót. Bizonytalanul megcsóváltam a fejem és beszálltam. Belesüppedtem a bőrülésbe és körülnéztem. Sötétített üveg vett minket körül és a vezetőtől is az választott el.

- Hangszigetelt. – mutatott az ablakra és elmosolyodott. Rosszat sejtek. Épp hajolt volna hozzám egy csókra, mikor tátott szájjal meredtem a háta mögé.

- Az egy...bárszekrény?

- Sose ültél még limóban? – nevette el magát én meg elpirulva összefontam karjaimat és elfordultam.

- Fogd be. Egyáltalán mi ez a luxus?

- Nem volt kedvem egy fél napot vezetni a tengerpartig szóval éltem a limó lehetőségével.

- Te, Drew.

- Hm?

- Te mennyire vagy gazdag?

- Nagyon..? – mosolygott és a számra koncentrált. Kész már elveszett. Lényegtelen most beszélgetni vele. Ilyenkor olyan, mintha magamban beszélnék, vagy a falnak tartanék előadást.

- De nem kell milliókat költened egy utazásra, te jó ég. – guvadtak ki szemeim. Sosem értettem ezt. A gazdagok nem tudják értékelni a pénzt és úgy szórják, mintha nem aggódnának attól bármikor el is fogyhat. Hihetetlen jelenség. És számomra felfoghatatlan.

- Nem költöttem milliókat. – karolt át lassan és az ölébe húzta lábaimat.

- Várj azt mondtad a tengerpartra megyünk? – visítottam fel boldogan. Szemeimben az egész tejútrendszer megjelent.