Itt vagyok | ✓

61.fejezet

Köszönöm, hogy olvastok, sokat jelent. :')

Drew:

Nem elég, hogy most anyám újra akar valamit, momentán minden emberre figyelnem kell, aki elhalad a folyosón, hogy akar-e valamit Valerytől, és ha igen akkor nem szabad hagynom, hogy felzaklassák őt. De most hirtelen üresség telepedett rám e téren, hiszen most Val nincs itt, elment Markkal. Az utóbbi időben alig hagytam magára, ha mégis az csak pár perc volt. Nem tudtam mit kezdjek a váratlanul felszabadult időmmel, amit eddig Valeryvel töltöttem. Megnéztem az időt. Nem sokára dél. Ebédelni kéne. Mikor elhagytam a kórtermet, és végig sétáltam a mára már ismerős napsárga folyosón, megálltam a lift előtt, és vártam, hogy feljöjjön a földszintről. Mikor az ajtó kinyílt egy nő majdnem a padlóra küldött, úgy nekem jött. Mikor összeütköztünk egymásra néztünk. Szőke haja csak úgy szállt az elektromos töltéstől, kék szemeiben egy cunami horderejű vihar tombolt.

- Hol van? – ripakodott rám Zoe.

Csak néztem őt egy pillanatig, és nem feleltem.

- Hol van? – kérdezte ismét.

Gondterhelten felsóhajtottam, és megragadtam a karját, majd beráncigáltam a liftbe. Megnyomtam a földszint gombot, a lift lassan elindult.

- Válaszolnál végre nekem?! – egyre hisztérikusabbá vált a hangja.

- Elmegyünk ebédelni. Te kérdezel, én válaszolok.

- Valeryt akarom látni.

- Jelenleg nincs a kórházban. – a hirtelen beállt csendet Zoe hasának a korgása szakította félbe. Mintha mennydörgött volna. Kikerekedett szemekkel rá néztem, mire ő csak félre nézett, és a lift oldalát kezdte vizsgálni.

- Oké. De te fizetsz. – motyogta, mire én csak a fejemet csóváltam, és elmosolyodtam. Kiléptünk a kórház kertjébe. Azonnal felhúztam a kabátom cipzárját. Mindjárt szilveszter. Megfagyok. Vacognak a fogaim, és nem hittem, hogy valaha is mondok ilyet, de vissza akarok menni a kórházba. Ott legalább meleg van.

- Kínai jó lesz?

- Tökéletes. – bólintott. Arcunk már is kipirult a hidegben, és minden lélegzetünknél látszott a gomolygó pára, amit kifújtunk. A kórház szépen karbantartott kertje most fehér takaróba burkolózott, a közepén terpeszkedő mesterséges tó befagyott. A padokat is hó takarta.

- Szóval...hogy van? – kérdezte jó tíz perccel később Zoe. Rásandítottam, de ő csak szigorúan az utat figyelte maga előtt.

- Nagyon szarul. Lelkileg és fizikailag is. – mondtam. Eddig nem mondtam ki. Talán azt hittem, ha nem mondom ki nem is olyan súlyos. Vagy, hogy gyorsabban fog gyógyulni. De az igazság az, hogy sokat küzdök egy-egy mosoly féle mimikáért. Vagy egy csillanásért a szemeiben. Mikor igazán kezdtem „megismerni" Valeryt egy életvidám lánynak gondoltam. Bevallom: Hiányzik az a lány. De teljesen megértem. Basszus túlélt egy ilyen támadást. Meghalt az anyja. A régi kapcsolatai felelevenednek. És mindez egyszerre történik vele. Hogy is várhatnám el, hogy másképp reagál. Még nem kapott idegösszeroppanást, ami jó jel.

- Tudom. Érzem, hogy nem most kellene beszélnem vele...de...értsetek meg engem is! – állt meg hirtelen és könnyes szemekkel rám nézett. Épphogy kifordultunk a kórházból.

- A mi érzéseink most nem olyan fontosak, vagy kritikusak, mint az övéi. Elmondom neked, mert te vagy a legjobb barátnője, de nem akarom, hogy ebből cirkusz legyen. – szögeztem le, és elindultam. Zoe csak bólintott, és utánam futott, hogy beérjen. Egy utcával lejjebb van a kínai, ameddig be nem mentünk egy szót sem mondtam. Ez is egy olyan dolog, ami kimondva...szörnyűséges nyomatékot ad a valóságról. Mert egyszerűbb úgy, ha nem mondjuk ki. Egyszerűbb úgy, ha nem veszünk tudomást róla. Mert egyszerűbb úgy...ha nem gondolunk rá. De kimondani, és mindezzel szembe nézni valóságos, kegyetlen és sokszor felfoghatatlan. Kimondani ilyen súlyos dolgokat nehéz, mert annak nyoma marad. Egy gondolat elillanhat. Bármennyiszer fut át az ember agyán. De a kimondott szó megmarad. Az emberek emlékeznek rá...és nem lehet csak úgy eltörölni.