„Létezik egy bizonyos dolog, tiszteletnek hívják! Utána nézhetnél, talán egyszer a hasznodra válik!"
„Áldozatot kell hoznunk a népünkért, akár tetszik, akár nem!"
Hűvös szellő söpört végig a királyi palota lépcsőin, bele-belekapva az emberek hajába, amikor Ámon-Ré bárkája elveszett a nyugati szavannák szikár tengerében. Tara egy pillanatra maga köré fonta karjait, Anu prüszkölt egyet, ám Mahado mintha meg sem rezdült volna a hirtelen klímaváltozás hatására, szilaj volt, mint a bejárat feletti árkádokat tartó hatalmas oszlopok. Céltudatosan haladt tovább a palota-negyedből a nap-negyedbe vezető főút felé, néha-néha a hercegnőre és a nyomukban loholó kutyára pillantva, ellenőrizve, hogy megvannak-e még.
Errefelé gyorsan esteledett, percek alatt fekete fátyolként borult a sötét a városra, s lassacskán meggyújtották az utcákon és tereken elhelyezett olajba áztatott fáklyákat. Az égen a Tejút megannyi csillaga pislákolt, de fényük nem volt a régi, mintha megfakult volna, az elmúlt nap tragikus eseményei következtében. Ré napszakát, a nappalt vidék-szerte felváltotta a Básztet által uralt időszak, az éjszaka. Sitara rosszkedvűen pillantott fel az őt máskor kifejezetten boldoggá tevő sápadt holdra, minek fénye halványan pislákolt Théba épületei felett.
– Hé! Rossz irányba mész! – jutott hirtelen a hercegnő eszébe. – Az istálló a palota másik végénél van!
– Nincs szükségünk lovakra – jelentette ki Mahado. – Gyalog is eljutunk a központba.
– Ja, persze, a város másik végére! Másfél óra alatt, nyilván, de lóháton negyedannyi időbe se telik!
– Ha nem lennél itt, én pillanatok alatt ott lehetnék, mégsem panaszkodom.
– Jó hogy, mert nem én kértem, hogy hozz magaddal!
– Nézzük a dolgok jó oldalát! Így legalább van időm körbenézni, hátha észreveszek valamit. Jelenleg majdnem mindenki gyanúsított.
– Ezt egyedül is megtehetnéd! – duzzogott tovább az oroszlánlány. – És én is többre mennék nélküled!
– Most már elég! Gyalogolunk, és kész! – igyekezett lezárni a vitát a mágus.
– Na és ezzel a bűzölgő fejjel mit kezdesz?!
– Amint találok egyet a Rend sólyomvérűi közül, visszaküldöm az aranysárkányoknak.
– Kellett neked elhozni...
– Ezt már megbeszéltük! – elégelte meg Mahado a lány kötekedését, és mind arckifejezésével, mind testtartásával jelezte, hogy nem kíván többet a témához szólni.
– Akkor sem lesz tiéd az utolsó szó! – vágta rá Tara dacosan, és mivel a tábornok volt olyan bölcs, hogy ezt ráhagyja, így végül az övé is lett... legalábbis egy időre.
Alig hagytak el pár lakóházat, máris a Rend két felderítője szállt le eléjük. Visszaváltozva emberi formájukba a két fiatal férfi illedelmesen meghajolt, köszöntötte őket, majd jelentettek a tábornoknak arról, hogy a gyilkosságok ügyében nem igazán akadtak fejlemények.
– A kémek elvesztették az elkövetők szagát, amikor a Nílushoz értek, és a folyó túlpartján már nem találták meg – magyarázta az egyik sólyomvérű fiú, Horel.
– Ezzel nem sokra megyünk – sóhajtotta Mahado, s megpróbálta elrejteni a csalódottságot a hangjában. Érthetően nem igazán örült annak, hogy a nyomozás már a legelején zsákutcába vél torkollani.
– A fekete ruhások ezt jól kitervelték – jegyezte meg Tara. – Nyilván számítottak rá, hogy a Rend utánuk küldi majd a kémeket, ezért menekültek a folyó felé.
– Vagy eredetileg is Thébába tartottak – vetette fel a tábornok. – Mindenesetre, jobb lesz, ha mind nyitva tartjuk a szemünket!
– És a füleinket! – tette hozzá Tara, a macskák kiváló hallására célozva. – Na és persze az orrunkat is!
– Azokat is – hagyta rá Mahado, majd Horel felé nyújtotta a bordó ágyneműbe csavart fejet.
– Ez meg mi?! – döbbent meg a fiú a csomag láttán.
– Ne rémüljetek meg! – kérte a mágus, ám a két fiú barna szemeiben már így is bizonytalanság ült. – Előkerült az egyik áldozat elveszett feje. Ha a központba érek, bővebben is beszámolok róla. Jelenleg, mindkettőtök számára lenne egy feladatom!
– I...igen? – kérdezte Horel.
– Mi lenne az? – érdeklődött a fivére, Horu. Ők ketten egyébként a felderítők vezetőjének, Horeth-nek legfiatalabb fiai voltak.
– Szólj a többi felderítőnek, hogy küldjék a kémeket a palotához, pontosabban a hercegnő lakosztályába! – utasította Horelt a tábornok. – Az elkövetők nemrég ott jártak, így talán újra felvehetik a szagukat!
– Igenis – bólintott a sólyom.
– Horu! Te vidd el ezt a csomagot az Aaneleia templománál tartózkodó aranysárkányoknak! Szükségük lesz rá a temetési szertartáshoz.
– Az csak nem...? – hüledezett Horu, zavarodottan barna hajába túrva.
– A levágott sárkányfej...?! – kiáltott fel Horel.
– Ezért kell a kémeknek a palotába mennie?! – találgatott Horu.
– Mert a fejet a hercegnő lakosztályába vitték?! – folytatta Horel.
– Igen, igen, megrázó, de ezen már túl vagyunk! – vágott közbe Sitara. A két fiatal sólyom meglepetten bámult rá, lazaságát nem tudták mire vélni. – Elvinnétek végre ezt az átkozott fejet a közelemből?! – követelte.
– Ne használd az „átkozott" szót ilyen szövegkörnyezetben, mert a végén visszaüt! – figyelmeztette Mahado a lányt.
– Csak nem babonás vagy, máguskám? – érdeklődte az oroszlán ravaszul.
– Inkább hívő és elővigyázatos – felelte a varázsló, majd a fiúkhoz fordult. – Horu, Horel, a dolgotokra, most! Nincs vesztegetni való időnk! A kémek mielőbb keressenek új nyomot, a fej pedig kerüljön vissza, ahová tartozik!
– Azaz tartozott – jegyezte meg Tara közömbösen. A sólyomfiúk még most sem értették, miért viselkedik cseppet sem rangjához méltóan a hercegnő, és azt sem, hogy a tábornok miért nem botránkozik meg ezen a minimálisnál valamivel jobban. Mahado Szekhemré és Sitara Menheperré közelgő frigye egyébként nyílt pletykatéma volt a Rendnél, így a fiúk még inkább meglepődtek a dolgon, és ide-oda kapkodták fejüket a mágus és az oroszlán között.
– Fiúk, elég a bambulásból! – zökkentette ki őket a legújabb pletykák fejben való eltervezéséből a tábornok. – Igen, egy ideig személyesen én fogok vigyázni a hercegnőre, de ezzel most ne foglalkozzatok! Ha elintéztétek a teendőiteket, utána pletykálgathattok!
A fiúk alig pillantottak a mágus szigorú, zölden csillogó szemeibe, máris elszégyellték magukat, és nagy szabadkozásba kezdtek.
– Mi... pletykálni...?! – emelte maga elé kezeit védekezően Horu.
– Távol álljon tőlünk! – értett egyet Horel hevesen.
– Na persze, el is hisszük! – prüszkölte Tara gúnyosan. – Nem hiába létezik a mondás, hogy „szárnyra kap a pletyka"! Valahol mindig keresendő egy sólyomvérű a dologban!
– Megbocsásson, hercegnő, de nem is ismer minket! – kérte ki magának Horel.
– Igaz! Még a nevünket sem tudja – tette hozzá Horu.
– Horel és Horu – vágta rá Sitara.
– Nem ér, mert hallottad, amikor a tábornok... – ellenkezett volna Horu, de Mahado csendre intette mindhármukat.
– Elég legyen már, Básztet szerelmére! – mondta a varázsló kemény, de kimért hangon, este lévén az éjszaka istennőjének nevét felhozva. – Horel, Horu! Ha nem vigyáztok, hamarosan az én bocsánatomért kell esedeznetek! Induljatok végre!
– Igenis!
– Igenis! – bólintottak hevesen a fivérek, majd azzal a lendülettel át is vették egy majdnem ember nagyságú sólyommadár alakját, s szárnyaikkal nagyokat csapkodva kapaszkodtak fel az ég felé.
– Horu! – kiáltott utána Mahado, s az egyik sólyom, mint a villám fordult vissza, majd röstelkedve megragadta éles karmaival a batyut, amit a mágus nyújtott felé. A nagy sietségben szegény elfeledkezett a sárkányfejről is.
A két sólyom fivér ezt követően pillanatok alatt eltűnt a szemük elől. Olyan magasan szálltak a város felett, ahol már elrejtette őket az kíváncsi szemek elől az éj sötétje. Tara és Mahado pár pillanatig néztek csak az irányukba, majd folytatták útjukat.
– Nagy szívás lett volna, ha itt hagyja azt az undi fejet! – bukott ki Tarából, aki bár sajnálta a fejét vesztett sárkányfiút, a fej okozta undort ugyanolyan tragikusan élte meg.
– Hányszor kértelek már, hogy figyelj oda, milyen kifejezéseket használsz, és kinek a jelenlétében! – rótta meg a mágus neheztelően. – Az egy dolog, hogy az én jelenlétemben ilyen kifogásolható módon beszélsz, de legalább mások előtt válogasd meg a szavaidat! Mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hoztál az imént, és most még tovább fokozod!
– Nem értem, mit akadsz ki úgy ezen? Nem inkább a hozzáállásom zavar? – faggatta a lány pimaszul.
– Köszönöm, hogy egy percre sem hagyod, hogy elfelejtsem! – engedett meg magának Mahado némi szarkazmust. – Egyébként meg, kötelességem a jó útra terelni téged, ha már mindenki másnak ez nehezére esik.
– A jó ...útra?! De hiszen... én azt hittem, hogy már a jó irányba megyünk! Mahado, mégis miféle téves utakra vezettél te engem ez idáig?! – gúnyolódott az oroszlán újra.
– Nehezebb dolgom lesz veled, mint reméltem – sóhajtotta a mágus, és ennyivel le is zárta volna a dolgot. Mindent a viselkedéséről, amit még szeretett volna közölni, már elmondott korábban, legalább százszor. Kezdte unni a hercegnő folytonos kioktatását, ami ellenben mindig megindokoltan szükséges volt.
– Még te beszélsz?! – húzta fel az orrát a hercegnő. – Mikor folyton az őrületbe kergetsz?
– Kudu mondja az impalának, hogy görbe szarvú*! – jegyezte meg a mágus jelentőségteljesen, s kezdett kijönni a sodrából. – Tudod, Sitara, létezik egy bizonyos dolog, tiszteletnek hívják! Utána nézhetnél, talán egyszer a hasznodra válik!
– Még hogy „kudu mondja"! Ne hasonlítgass engem egy olyan túlméretezett szavannai kecskéhez!
– Jellemző, hogy ezen akadtál fent.
– Azt akarod, hogy tiszteljelek?! Akkor tiszteld a szabadságomat! – jelentette ki az oroszlánlány, és azon nyomban meg is próbált elillanni a mágus közeléből. De alig tett pár lépést az ellenkező irányba, erős kéz szorult a karjára, míg egy másik maga felé fordította.
Anu idegesen vakkantott egyet, majd morgolódni kezdett. Nem értette, az általa kedvelt két személy miért bántja egymást, legalábbis ő így fogta fel a dolgot. Sitara felvillanó macskaszemekkel nézett Mahadóra, aki zölden izzó tekintetét fúrta szigorúan az övébe.
– Nem mész sehová az engedélyem nélkül! – közölte a férfi parancsszerűen. – Most már az én felelősségem vagy, és hercegnő vagy sem, a szabadságod is az én kezemben van!
– Ha jól tudom, a nővérem arra kért, hogy vigyázz rám, nem arra, hogy parancsolgass nekem!
– Arra kért, ha szükséges, vigyelek magammal! – emlékeztette a varázsló, majd eleresztette.
– És mi van azzal, ha én vinnélek magammal téged? A hercegnő szava talán nem ér annyit, mint a királynőé?
– Te magad mondtad. A királynő szava az első.
– És te mindig, minden körülmények között megteszed azt, amit mondanak neked, Mahado? – kérdezte Tara sejtelmesen, a hangjában rejlő ravaszság azonnal feltűnt a mágusnak, aki természetesen nem dőlt be a trükknek.
– Csak azt, amit a királynő vagy a király parancsol.
– Ravasz vagy, de ...mi van azzal, amit én kérek tőled?
– Azt, a körülményeket figyelembe véve, fontolóra veszem!
– Akkor fontold meg, hogy lekopsz végre rólam! Egyedül többre mennék a támadók felkutatásával. A vérszag elnyomta az illatukat, ameddig a fej a szobámban volt, de most, ha visszamennék...
– Ámon-Ré főpapja vagyok – mondta Mahado jelentőségteljesen, majd hozzátette –, akkor mégis miért büntet az ég pont veled?!
– Emlékszel még arra a mondásra, a kuduról és az impaláról, amit az imént felhoztál? – kérdezte Tara hanyagul elvigyorodva.
Mahado már tényleg nem értette, mégis hogy képes ez a lány, maga a hercegnő, a tiszteletlenséget ilyen magas fokon űzni.
– Ehhez már tehetség kell! – sóhajtott fel a varázsló fájdalmasan. – Nem kötelességem ezt hallgatni! – jelentette be, majd céltudatosan elindult a megfelelő irányba. – Ha jót akarsz magadnak, követni fogsz! – szólt oda az oroszlánnak szigorúan, mégis sokkal inkább tűnt javaslatnak, mint parancsnak.
– Megyek már – sóhajtotta Tara, s dacosan beletörődve sorsába a mágus nyomába szegődött. Érezte a tábornok hangján, hogy már annak a bizonyos, meglehetősen és meglepően tág határnak a szélét súrolja, amit nem tanácsos átlépni, mert a másik oldalon nem tudni, mi vár. Sosem látta még Mahadót igazán kiakadni, és bár unalmát és ellenszenvét megfelelően enyhítette a gúnyolódás, végleg nem szerette volna kiborítani a mágust.
Vagy mégis azt kellene tennem? – tette fel magában a kérdést Sitara. – Talán akkor végre letenne a testőrségről, és szabadon engedne! Bízhatok egyáltalán benne? Félnem kellene inkább tőle?
Több utcát is elhagytak már, s bőven a palota-negyed szívében jártak, amikor Tara legalább tizedjére engedett ki egy fáradt sóhajt, majd fonta össze maga előtt dacosan a kezeit. Nehezére esett elfogadni a tényt, hogy pont ezzel az emberrel kellesz töltenie az egész estét. Legszívesebben elszökött volna most azonnal, vett volna egy nagydarab húst vacsorára, majd éjjeli csatangolásra indult volna a hold-negyedben, ami város-szerte híres volt éjszakai életéről. Vagy ha nem is szórakozni indult volna, akkor épp az ellenkező irányba: északkeltre, túl a folyón és sziklákon, egyenesen Aaneleia templomához. Úgy vélte, ő bizonyára többre menne a nyomkövetéssel, mint a Rend emberei.
Mahado, aki türelméről és higgadtságáról volt híres, s arról, hogy rendszerint megőrizte hidegvérét, most mégis kezdett kijönni a sodrából. Persze, még így sem dühöngésre, vagy kiabálásra vágyott, de nem bírta már elviselni a rájuk nehezedő negatív légkört. Nyilvánvaló volt, hogy a hercegnő haragszik rá valamiért, sőt, ki nem állhatja, és ezt képtelen volt megérteni. Soha, semmi rosszat nem tett ellene, mégis, az oroszlán szünet nélkül felesel vele, ha pedig a változatosság kedvéért éppen csendben van, akkor néma duzzogással kívánja jelezni, hogy mennyire nincsenek ínyére a körülmények.
A mágus érezte, hogy ha ez így megy tovább, az őrá is átragadó negatív érzelmek elterelik figyelmét a nyomozásról. Egy megoldás volt csak, mégpedig, ha megkockáztatja felébreszteni az alvó oroszlánt, hogy végre-valahára átbeszéljék a közöttük lévő dolgokat. Tudta, hogy ezzel hosszadalmas vitát indít majd el, de úgy érezte, eddig bírta szó nélkül hagyni a hercegnő negatív érzelmeit, nem tovább. Varázsló létének köszönhetően szó szerint, úgymond metafizikailag, is érzékelte az emberek aurájában kavargó érzéseket, érzelmeket, és azokat, amik Tarából áramlottak, nem tudta hová tenni.
– Elmondanád, hogy mégis miért gyűlölsz ennyire? – kérdezett rá nagy nehezen Mahado. Középmély hangja pengeként hasított a közéjük ékelődő csendbe, s Tara megváltozott arckifejezéséből látta, hogy jól sejtette, innen már nincs visszaút.
– Azon kívül, hogy folyton leszidsz, kioktatsz és az életem minden pontját irányítani akarod?! – kérdezett vissza a hercegnő, háromszor olyan indulattal, mint ő tette.
– Nem mindet, és csak a te érdekedben teszem – magyarázta a varázsló.
– Hát nem kértem! – puffogott a lány.
– Nem szükséges kérned – közölte a tábornok, mintha ez magától értetődő lenne.
– Utálom a mágusokat, rendben! – vallotta be Sitara.
– Ezt megpróbálom nem magamra venni – mondta végül Mahado. – Másrészről, nem Nailah a legjobb barátnőd?
– A varázslólányokat nem, csak a varázslókat – pontosított az oroszlánlány.
– Mi okból?
– Az apám is mágus volt.
– Utáltad az apádat?
– Nem mindig, csak miután cserbenhagyta anyát – magyarázta Tara, összevont szemöldökkel.
– Nem igaz, nem így történt! – ellenkezett Mahado mély meggyőződéssel.
– Miért? Nem elment a háborúba és megölette magát, hogy aztán ne lehessen ott, amikor...?
– Ostobaságokat beszélsz! Ne apádat okold a történtekért! Te még kicsi voltál, és nem avattak be a részletekbe, de én jól emlékszem arra az időszakra. Apád pont azért ment a háborúba, hogy anyádnak ne kelljen. Az ő nevében harcolt, és végül neki köszönhetően ért véget a háború. Tudom, mert a Rend harcosaként ott voltam a csatában. Az ellenség megfutamodott, és azóta sem hallottunk felőlük.
– Ja persze – felelte végül Tara cinikusan. – Nagy hős, mi? Csak utána belehalt a sérüléseibe.
– Azzal nem mész semmire, ha rajta töltöd ki a dühödet!
– Igaz, tényleg nem. Mert ha apámat kihagyjuk a dologból, akkor is ott van a tény, hogy anyát egy mágus ölte meg, egy varázsló, a te fajtád!
– Az én „fajtám"? – hökkent meg Mahado, hangját neheztelés színezte komolyabbra. – Szóval most már így állsz a dolgokhoz?!
– Igen, mert itt van a harmadik ok: Sem te, sem bármelyik másik mágus a Rendtől nem ért időben a helyszínre! Pedig egy térugrással azonnal ott teremhettetek volna! Ha igazán segíteni akartatok volna anyának, akkor...
– Megint rosszul látod a dolgokat! Sejtelmünk sem volt róla.
– Jaj, te könnyen beszélsz! – húzta fel az orrát az oroszlán.
– Úgy véled? – vonta fel a szemöldökét Mahado. – Mert akkor újból tévedsz! A mágus, aki megölte anyádat, a Rend előző tábornoka, Nikaré Szitamon a mentorom volt, felnéztem rá. Aznap este azt mondta, elmegy beszélni a királynővel a Rend költségeit illetően. Álmomban sem gondoltam volna, hogy e helyett megölni készül őt és az egész családját!
– Az egész csal... Ezt meg hogy érted?! – döbbent meg a hercegnő.
– A volt tábornok nem csupán anyád meggyilkolását tervezte, az egész fekete oroszlán családot tervezte kiirtani – állította a varázsló, komoly hangon. – Hatsepszut után a nővéred szobájába indult. Hidd el, én is sajnálom, hogy anyukátok életét nem sikerült megmentenem, de téged, nagyapádat és a nővéredet legalább sikerült megóvnom. Sőt, a bátyádat is, mert ha Nikaré kijut Thébából, nyilván Thotmesz lett volna a következő áldozata Memphiszben.
– De erről... erről én miért nem tudok? Miért... nem említetted soha, hogy megmentetted a nővérem életét azon az éjszakán? Hiszen én csak... annyit érzékeltem az egészből, hogy valami nagy robaj volt anya hálótermében, és mire odaértem, ő már... És utána te és Thea is felbukkantatok, és... – Sitara egy időre elbizonytalanodott.
– Miután harcképtelenné tettem Nikarét, a nővéred és én... úgy döntöttünk, jobb, ha nem éled félelemben az életed – magyarázta Mahado. – Túl fiatal voltál még, hogy a volt tábornokhoz hasonló lázadóktól rettegj minden nap. De, talán ha akkor őszintébbek vagyunk veled, most nem lennél ennyire vakmerő.
– Vakmerő, mi? ....Tudod, erről jut eszembe, hogy neked mennyire jól is jött ez az egész! – jegyezte meg az oroszlán jelentőségteljesen.
– Jól jött?! Mégis miről beszélsz?! Tiszteltem és szerettem a királynőt... és miért örülnék annak, hogy a volt tábornok így elárulta a Rendet? Egy ilyen esemény akár belső viszályt szíthat...
– Kivéve, ha rögtön találnak egy tehetséges, új vezetőt – mutatott rá Tara.
– Nem tetszik, amire célozgatsz! – emelte fel a hangját a mágus.
– Nem? Ahogy az sem tetszett, hogy Nikaré után a következő tábornok nem más lett, mint a Rend akkori második legerősebb mágusa, vagyis te? Pont jól jött neked, hogy Nikaré olyan bűnt követett el, ami miatt kivégezték, így te léphettél a helyére!
– Saját magam végeztem ki Nikarét a bűneiért – közölte a varázsló hidegen. – A mentorom volt, aki elárulta a Rendet és a királynőt. Annyira magam alatt voltam, hogy azt terveztem, kilépek a Rendből. Csakis azért vállaltam el végül a posztot, mert könyörögtek nekem. Évtizedek óta nem született hozzám hasonló erejű mágus Thébában, és szükségük volt rám.
– Igen, nyilván – ironizált Tara. – A hősies és jóságos Mahado, aki nemcsak a Rend tábornoka, hanem a Nap főpapja is egyben. Az egyetlen cím, ami hiányzik a repertoárodból, az a királyi cím, de persze az nem lehetsz! Jól tudtad, hogy ha hagyod, hogy Nikaré minket is megöljük, akkor sem ülhetsz a trónra, mert a következő uralkodó az utánunk következő legmagasabb rendű macskavérűek közül kerülne ki, így a második legjobbat választottad: eljátszani a hőst és elvenni egy hercegnőt feleségül!
Mahado teljesen elhűlt a vétkeken, amivel a hercegnő képes volt őt meggyanúsítani, ám úgy döntött, nem ez a megfelelő alkalom kiakadni. Többet ér el, ha szokásához hűen higgadtan, helytálló érvekkel válaszol neki.
– Ez nem magyarázza, miért állt volna érdekemben Hatsepszut meggyilkolása – mutatott rá a varázsló. – Ennyi erővel őt is megmenthettem volna, és még nagyobb hősnek kiáltanak ki. Sitara, lásd be, csak bűnbakokat keresel, pedig az egyetlen, aki igazán hibázott aznap éjjel, az Nikaré volt. Mi nem sejthettük, mire készül, édesapád pedig nyilván nem direkt áldozta életét. De engem vádolni azzal, hogy szánt szándékkel nem siettem a királynő segítségére... Ez még tréfának is rossz! Sohasem tennék ilyet!
– Mégis honnan tudjam?! – csattant fel az oroszlán.
Mahado megelégelte a dolgot, az igazságtalan vádaskodást, és faképnél hagyta a lányt. Illendőség ide vagy oda, szüksége volt némi távolságra, hogy visszafogja indulatait. Tara kezdetben duzzogva nézett utána, majd néhány megtett lépése után rájött, hogy a varázsló most talán tényleg magára hagyja. Bármennyire is örült meg eme felismerésének, valahol belül bűntudat mardosta, s emellett szokatlan üresség lett úrrá rajta. Védtelennek érezte magát nélküle, így mielőtt még eltűnt volna az utcasarkon, odakiáltott neki.
– A nővérem azt parancsolta, hogy ne hagyj magamra! – közölte fennhangon. - Vagy mégis az oroszlánok kiirtása a célod? – kérdezett rá gúnyosan.
Mahado nagy levegőt vett, és sarkon fordult. Pár pillanat múlva újból Tara és a helyzet által kissé összezavart Anu mellett állt.
– Lehet valaki ennél is idegesítőbb?! – förmedt a lányra. – Ha tényleg azt hiszed, hogy csak a siker éltet, amiért bármit megtennék, akkor messzebb nem is lehetnél az igazságtól!
– Mivel hogy?
– Sohasem akartam tábornok lenni! – emelte fel hangját Mahado. – Jól megvoltam egyszerű harcosként. Már az is büszkévé tett, hogy tizennyolc évesen egyáltalán felvettek a Rendbe. Ám a varázserőm gyorsan fejlődött, és amikor a tábornok elárult minket, engem választottak. Huszonhat voltam, szerinted készen álltam rá?! De el kellett vállalnom, a nép érdekében.
– És ezt higgyem is el?
– Sohasem akartam főpap lenni, még pap sem, kezdjük ott! – folytatta a mágus, valamivel visszafogottabb hangon. – Egyedül a Rendet akartam szolgálni. De amikor apám haldoklott, utolsó kívánsága volt, hogy vegyem át a templomot tőle, és váljak főpappá, aki ő is volt. Meg kellett volna tagadnom egy haldokló ember utolsó óhaját? Szóval tizenöt évesen papnak álltam, majd tizennyolc évesen csatlakoztam a Rendhez, huszonhárom évesen én és a nővérem főpappá és főpapnővé lettünk avatva, atyánk tiszteletére, huszonhat évesen pedig tábornok lettem. Akkor döntötte el a nagyapád, hogy nekünk kettőnknek össze kellene házasodnunk, mert szerinte ez a nép érdeke. Láthatod, Sitara, hogy sok döntés nem tőlem származott, hanem belekeveredtem. Sokszor olyan dolgokat kell tennünk, amit nem szeretnénk, ami nem a mi érdekünk, hanem mások érdeke. Áldozatot kell hoznunk a népünkért, akár tetszik, akár nem!
Sitara egy ideig csendben bámult a mágusra, akinek őszinte, és rendhagyóan hosszú beszéde egy időre belefojtotta a szót. Talán tévedett?! Hiba lett volna azt feltételezni, hogy Mahado ártani szeretne nekik, hogy céljai gonoszak lennének? Nagy valószínűséggel igen, és ráadásul kiderül, hogy ez a férfi egész életében nem csinált mást, csak megpróbált mások elvárásainak megfelelni. Ez volt az, ami Tarát még jobban megdöbbentette. Ő ennek a töredékére sem lett volna képes, hiszen már a legkisebb szabálytól is úgy érezte, menten megfullad.
– Mahado... ezt nem tudtam... – mondta végül, meglehetősen halkan és visszafogottan a hercegnő. – Azt hittem, büszkévé tesz, hogy a Rend tábornoka...
– Bárkit büszkévé tenne egy ilyen fontos cím, de másokkal ellentétben, és sohasem akartam tábornok lenni. A nagyobb hatalom viszont nagyobb felelősséggel jár. Ha már engem kértek meg, úgy véltem, legalább azt tudom, hogy velem biztonságban lesz ez a hatalom – magyarázta Mahado. – Sohasem árulnám el a Rendet, az országomat vagy a királynőmet!
– És... a hercegnődet? – kérdezett rá az oroszlán tőle szokatlan, kissé félénk hangon.
– Te is az ország tartozéka vagy, nem? – kérdezett vissza a varázsló, a változatosság kedvéért kissé játékos és ravasz hangon.
– Haha... - ejtett meg Tara egy kényszeredett mosolyt. Vajon Mahado azért viccelődött, hogy őt felvidítsa? Azok után, hogy...
– Ha fel is fogtad végre, attól még sértő volt, amiket feltételeztél rólam! – tért vissza a tábornok szigorúbb hangja. – Ilyen súlyos vétkekkel vádolni valakit komoly dolog, nem olyasmi, amit csak úgy felvetsz, mert eszedbe jutott! Ha nem ismernélek, és tudnám, néha milyen meggondolatlan tudsz lenni, talán én is megvádolnálak rágalmazással! De, legalábbis, a nővéred bizonyára nem örülne, ha megtudná, milyen dolgokkal...
– Ugye nem mondod el neki? – ijedezett a hercegnő.
– Ezúttal nem! – döntötte el a mágus. – De jó lenne, ha megtanulnál bízni bennem, Sitara! Komolyan, tettem valaha olyat, ami kicsit is kételkedésre adott okot? Bántottalak valaha téged, vagy bárki mást a családodból? Hazudtam neked?
– Nem...
– Akkor semmi okod, hogy gyűlölj, vagy ne bízz meg bennem!
– Talán nincs – ismerte el az oroszlán oly sok idő után.
Korai lenne azt állítani, hogy ezzel Tara minden negatív érzése eltűnt a mágussal kapcsolatban, de ellenszenve jelentősen lecsökkent. Most a szokásos dac helyett még kicsit el is szégyellte megát, amiért annyira ellenségesen és durván viselkedett a férfival korábban. Még mindig nem tartozott kedvenc személyei közé, de sikerült végre megértenie, hogy a varázsló csupán a dolgát végzi azzal, hogy a nyomában jár, s menthetetlenül kötelességének érzi a kioktatását is. Ezek szerint, az sem ellene irányul...
– Azt hiszem, félreértettem pár dolgot – vallotta be végül a hercegnő, szinte alig hallhatóan, de Mahadónak így is sikerült jól kivennie a szavait. – Te sohasem akartál ártani nekem, pusztán kötelességtudatból vagy ennyire bosszantó...
– Úgy vélem, ez a bocsánatkéréshez legközelebb álló dolog, ami tőled telik – sóhajtotta a varázsló, és beletörődött a helyzetbe. Már az is haladás, hogy Sitara elismeri, hogy hibázott, és végre nem ellenségként tekint rá. Talán így képesek lesznek józan emberek módjára társalgást folytatni a közeljövőben.
– Akkor, öhm...? - dőlt idegesen egyik lábáról a másikra a hercegnő.
– Szerinted, megérdemled a bocsánatomat? – kérdezett rá Mahado, hangjában némi ravaszság bujkált. Úgy vélte, az oroszlán megérdemli, hogy legalább egy kicsikét szórakozzon vele.
– Mi? Bocsánatot?! Ki beszélt itt bocsánatkérésről! – szabadkozott azonnal a hercegnő, amikor kínosan kezdte érezni magát. Azért a büszkeségét mégsem volt kész ilyen szinten feladni.
– Szóval nem kérsz elnézést, amiért jogtalanul vádoltál meg súlyos bűnök elkövetésével, s emellett ok nélkül gyűlöltél?
– Sohasem gyűlöltelek, csupán nem bírtam a képed! – ellenkezett a hercegnő. – Amúgy meg, ha bocsánatot is kérnék, megbocsátanál egyáltalán, vagy csak szórakozol velem?
Mahado megérezte a lány hangjából kiszűrődő kétségbeesést. Bár próbálta leplezni, Sitara valóban kezdte röstellni korábbi viselkedését. Talán többet érdemelt volna, nagyvonalúságához hűen ő mégis képtelen volt tovább játszani a haragtartót. Nem bírta elviselni az oroszlánlány fájdalmát, még akkor sem, ha járt volna neki.
– Most az egyszer még... - kezdte a varázsló sejtelmesen, majd végül kibökte -, megbocsátok. Egy feltétellel! – tette hozzá.
– Csodálkozom, hogy csak eggyel – mondta Sitara, de hangján érződött, hogy nagyon is megkönnyebbül ezek hallatára, s kezdett visszatérni pimaszabb énje. – Na és, mi lenne az? Ne káromkodjak? Ne feleseljek? Ne is szóljak többet egyáltalán? Legyek kevésbé bunkó? Legyek illedelmes? Vagy engedelmes? Tegyem, amit mondasz...?! – sorolta színpadias hangon az oroszlán.
Mahado egy pillanatra elmosolyodott a hercegnő reakcióján, majd egy időre visszakomolyodott.
– Ígérd meg, hogy ezentúl megpróbálsz bízni bennem!
– Hogyan? Csak ennyi? – lepődött meg Tara.
– Igen, csak ennyi. De szeretném, ha ezt komolyan vennéd! – kérte a lányt a mágus.
– Majd meglátom, mit tehetek.
– Sitara! – szólította fel a férfi. – Ha azt akarjuk, hogy ez a dolog működjön közöttünk, és ne menjünk egymás idegeire, bíznod kell bennem, és abban, hogy csakis jót akarok neked!
– Rendben, legyen! Megpróbálom – sóhajtotta beleegyezően az oroszlán.
Mindketten nagy levegőt vettek, megkönnyebbülve szívták magukba az utcákon keringő hűs, esti szellőt. Tara kicsit libabőrös lett, és összébb húzta magán krémszínű selyemköpenyét, Anu prüszkölt egyet, ám Mahado az indulás óta most érezte magát legkellemesebben. A frissítő szellő elméjét is megtisztította a felesleges gondolatoktól, s örült, hogy végre talán zökkenőmentesebb estének néznek elébe.
– Öhm, Mahado... – szólalt meg végül pár pillanatnyi ácsorgás után a hercegnő.
– Igazad van, már így is rengeteg időt vesztegettünk el! Induljunk! – bólintott a mágus kötelességtudóan, ám a lány nem mozdult. Ő enyhén összevonta a szemöldökét. – Sitara... – szólította volna fel, mire védence végül kinyögte.
– Köszönöm, hogy... nem haragszol... – Mahado erre csak egy fáradt sóhajjal válaszolt, és indult is volna, ha a lány nem néz hirtelen olyan indulattal a szemébe. – De ha bárkinek is elmered mondani, hogy elnézést kértem bármiért is, hát én akkor...!
– Mit teszel? – kérdezte a mágus unottan.
– Nos, hát... Csak ne mond el, jó, légyszi! – váltott hangnemet a lány. – Rontana a hírnevemen.
– Hírneveden?! Hathor nevére, te lány! – forgatta mega szemeit a tábornok. – Komolyan nem tudlak megérteni, hiába próbálkozom.
– Nem te vagy az egyetlen – vont vállat az oroszlán. – Akkor...?
– Ne legyél már ennyire kicsinyes!
– Jól van, nem leszek...
– Na, menjünk, te macska! – szólította fel Mahado, kissé kimerülten, és tovább indult a nyugati-negyed felé. Sitara ezúttal valamivel kevesebb ellenszenvet mutatott, és szó nélkül követte a mágust, Anu pedig természetesen őt követve ügetett a nyomukban.
megj.: a holdsarló a történetben ennél már kicsivel szélesebb, félhold szerű, hiszen alig 9 nap van teliholdig :)
................................................................................................
* „Kudu mondja az impalának, hogy görbe szarvú": a „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű" magyar mondás egyiptomi változata, saját kreálmány. Minden népnek/minden nyelvnek van szerintem hasonló mondása – az angolban pl. teapot-kettle párosa van benne –, és én ezt találtam ki az óegyiptomiaknak. A kudu antilop és az impala antilop is a szavannákon él, ott, ahol azért találkozhattak velük az egyiptomiak, főleg a macskavérűek, vadászat közben ;)