Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az Alvilág árnyai és az Anubi

„Amitek van, az a lelketek mélyén rejlő fény, s ezlesz fegyveretek is!"

A barlang barna falai elsötétültek, s belőlük, mint kátrányba ragadt rovarok, sötét, lebegő árnyak emelkedtek ki. Ijesztő, érdes hangon rikoltoztak, s baljós felhőbe gyűlve kezdtek keringeni a csapat körül. Füstszerű, fekete anyagból készült lebegő köpenyt viseltek, ami eltakarta testük nagy részét, s csak néhol látszott ki bőrük, amely aszott volt és sápadt, mint a múmiáknak. Sötét csuklyájuk alatt szemük túlvilági ibolyafénnyel világított, ami legelőször a csapatot a látók szemére emlékeztette. Utána hamar rájöttek, hogy míg a látók szeme egész világos, ametiszt színnel ragyog, a rémesen sikongató árnyalakoké sötét, baljós éjlila színnel izzik. Egy időre még feltartotta őket az Anubisz nyaklánca végén felizzó, aranyfényben úszó ankh kereszt, így csupán forgószélként örvénylettek a tovább a csapat körül, de ki tudja, meddig.

– Mik ezek a lények? – kérdezte rosszat sejtve Mahado. Embereivel szorosabban a nagydarab Anubisz köré húzódtak, akinek ereje láthatóan taszította a sötét lényeket.

– Inkább kik – helyesbített Anubisz. – Hárpiák, lidércek, az alvilág démonjai, ki hogy nevezi őket. Árnyéklények, akik a szabályszegőket hivatottak visszaterelni az útra.

– Mi pedig ott lézengünk, ahol nem kellene – állapította meg a tábornok.

– Igen. Általában a Léleknek folyamatosan kell haladnia, ezt a köztes világot nem piknikre tervezték – sandított a sakálisten mondanivalóját nyomatékosítva az ellenkező oldalon lévő virágzó, zöld lugasa. – Egy időre feltartja őket az medálom, amiből életenergia árad, ám mivel ilyen sokan vagytok, ők is sokan jöttek. Egész seregnyi gyűlt ide – emelte bordó sakálszemeit az csarnok immár egész felső légterét betöltő árnyalakok örvénylő felhőjére –, ennyivel nem bírok el.

– Mi történik, ha az ankh már nem használ?

– A lidércek erőszakkal áthurcolnak a Kapun. Ám ha egy Lélek nem önként halad át a Kapun, megsérülhet, a sérülés pedig maradandó, fontos emlékek elvesztését jelentheti.

– Felteszem, ha ellenállunk, akkor már idekint megsérülhetünk.

– És az elveszett emlékek örökre elvesznek – közölte hidegen Anubisz. – Ha épp lélekkel szeretnétek ezt megúszni – emelte fel a hangját, hogy minden csapattag jól hallja –, akkor ne hagyjátok, hogy hozzátok érjenek!

– Könnyű azt mondani! Még fegyverünk sincs – nyafogott Széth, s félelmében Anubisz combjába kapaszkodott. A sakálisten halk morgással díjazta a keletlen testi érintkezést, de nem rázta le magáról a férfit. Ezt megtette helyette Mahado, aki szigorú pillantásaival figyelmeztette társát illetlen viselkedésére. Széth ekkor inkább a szilajul álló mágus háta mögé bújt.

– Akkor harcolunk azzal, amink van! – határozta el Nia. Ő, Mosi, Tamir és Mahado eltökélten a többiek elé léptek, s kezdő harcállást vettek fel. Széth továbbra is Mahadóban kapaszkodott, Imina szorosan Tamir mögött állt, Desta és Nala Mosihoz és Niához léptek, Oziré és Horeth pedig végül szintén bátorságuk mélyére nyúltak, s az első sor szélén foglaltak helyet. A halandók rendíthetetlen hitét és merész kitartását látván Anubisz elismerően elmosolyodott.

– Amitek van, az a lelketek mélyén rejlő fény, s ez lesz fegyveretek is! – zendült újra a sakálisten tekintélyes basszusa, ami túlharsogta még a hárpiák rikoltásait is. – Koncentráljatok erre a fényre, s az talán kellő ideig távol tartja a halálhozókat!