Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Botrányos vacsora

„Egy macskavérűek által vezetett uralkodóházba nem valóak kutyák!"

Théba városára már leszállt az éj, amikor Sitara és Mahado beléptek az uralkodóknak fenntartott étkezőhelyiségbe. A reggel napfénnyel szórt helyiséget most az aranyozott, faragásokkal és drágakövekkel díszített csillárban álló megannyi gyertya lángja töltötte be, kiegészülve a falak mellé helyezett, szintén díszes tokú fáklyák lángjával. Ezen kívül aranyozott háromlábú állványokon derékmagasságban lévő, világos színű márványtálakban is vidám tűz égett, ami az ilyentájt a gyorsan hűlő levegőt is ellensúlyozta.

Horumesz, Bászthotep, Theodora és Írisz már a megterített ovális ébenfa asztalnál foglaltak helyet, ilyen sorrendben. Ré napjának estéjén a királyi tanácsadó és a főpapnő is gyakorta az uralkodócsaláddal vacsoráztak, így a mágus és az oroszlán sem lepődtek meg jelenlétükön, ahogy azon sem, hogy Foltos a királynő jobbján terpeszkedik peckesen az asztallapon. Illendően köszöntötték egymást, majd Sitara nővérével szemben foglalt helyet, az öreg sólyomvérű melletti széken, Mahado pedig a hercegnő és nővére közé ült, így Bászthoteppel került szembe. Anu Tara mellett ült le a földre, és ételre várva, vágyakozó tekintettel nézett fel gazdájára.

– Mindjárt kapsz enni! – ígérte a hercegnő, s a kutyának odakészített, még üres bronztálba rakott egy egész sült nyulat az előttük lévő sült húsok közül. Bászthotep helytelenítően felmordult e cselekedet hatására, ám Tara ezt figyelmen kívül hagyva csak bátorítóan a kutyára mosolygott. – Láss, hozzá, Anu! Tiéd! – biztatta fekete fülét értelmesen hegyező barátját.

Anu barna szemeiben értelem csillant, s lelkesen neki is látott a finom lakomának. Foltos és Bászthotep mintha ekkor egyszerre forgatták volna meg szemüket a jeleneten. Bár a királynő szőrtelen macskája elképzelhető, hogy csak egy legyet fedezett fel a plafonon bóklászni. Ő még nem kezdett hozzá a neki egy kis aranytálban odakészített ízletes nyúlmájnak.

– Most, hogy a kutyád volt szíves megnyitni a vacsorát, akár mi is hozzáfoghatnánk – közölte Bászthotep összevont szemöldökkel, gúnytól csöpögő hangon. Írisz és Horumesz rosszat sejtve összenéztek, érezték, hogy ebből baj lesz.

– Mintha valami bajod lenne Anuval! – állapította meg az oroszlánlány dacosan. – Ha ez a helyzet, ki vele?! Mégis mit vétett...?!

Theodora nem szólt semmit, csak mereven bámult maga elé. Mahadónak rögtön fel is tűnt a tőle idegen hideg tartózkodás. Már mióta megérkeztek érezte a királynő aurájában kavargó negatív érzelmeket, ám ezek most viselkedésében is megmutatkoztak. Az oroszlánnő egyáltalán nem mosolygott, vagy mutatott bármi jókedvre utalót a meghitt és pompás családi vacsora ellenére sem. Másrészről, a nagyapja iménti ellenszenves beszólását, sem a húga méltatlankodó válaszát sem reagálta le.

– Elmondom én, mi a baja! – vágott unokája szavába Bászthotep. – Egy macskavérűek által vezetett uralkodóházba nem valóak kutyák! Épp ideje, hogy kilakoltasd a sakálivadékot a palotából!

– Mit mondtál?! – hüledezett Sitara fennhangon. Mahado alig észrevehetőn alkarjára csúsztatta kezét, jelezvén, hogy fogja végre vissza magát. – Te sohasem bírtad a képét, igaz?!

– Van olyan félkegyelmű, aki erről a kutyáról képet festene?! – vonta fel szemöldökét az öreg.

– Ez csak egy mondás a fiatalok között, de nyilvánvalóan te már kiestél abból a korból – gúnyolódott Sitara. A papnő kelletlenül fivérére nézett. A mágus keze rászorult a hercegnő csuklójára, ám ő dacosan folytatta. – Ős öreg, maradi, befásult vénség vagy, és nem te fogod megmondani, hogy kit tarthatok a palotában vagy kit nem!