Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az Elmúlás Folyója

„Illúzió az illúzióban. (...) Az válik valóra, amit valósnak hiszünk."

„Véletlenül se vedd hidegvérem megőrzését beletörődésnek!"

„Semmi sem az, aminek látszik, mindennek jelképes jelentése van, s jelenleg ezektől a jelképektől függünk."

Mind a csapat első, Nalát hallgató része, s a második, akik ezalatt kellemesen elcsevegtek, annyira elmerültek a szavak tengerében, hogy már csak arra eszméltek fel, az embertömeg hirtelen eloszlott előlük. Ennek megörülve sebesen haladtak volna tovább, ám Mahado szigorúan feltartott karja megállásra késztette őket. Megtorpantak, s döbbenten vették tudomásul, hogy egy széles és mély szakadék szélén állnak. A hátul lévők is óvatosan közelebb merészkedtek a peremhez, de csak éppen annyira, hogy belelássanak a hasadékba. Az nem volt más, mint egy sziklából kivájt folyómeder, aminek mélyén lágy zúgással hullámzott, s áramlott balról jobbra sebesen a Folyó liláskék vize.

– Az Elmúlás Folyója – mondta ki a nyilvánvalót Horeth.

– De hogy lehet ilyen mélyen? – csodálkozott Oziré. – Ez legalább kétszáz láb mély! (kb. 61 méter)

– Messzebbről úgy tűnt, a talaj szintjén folyik – tette hozzá Széth.

– Illúzió, de ezúttal az elme helyett a szemet téveszti meg – magyarázta Mahado, s előre nyújtotta karját a szakadék távolabbi oldala felé. Annak cikcakkos, ám a víz által tükörsimára csiszolt felszínén a víz színéhez hasonló lila és ezüstkék árnyékok táncoltak, úgy, ahogy barlangi tó víztükre vetül a barlang falára, avagy egy medence vize a közeli falra. – Messziről olybá tűnhetett, hogy a Folyót látjuk, ám csak vizének tükörképe vetült a meder falára.

– Ön szerint már maga a Folyó és ennek a Világnak az egész megjelenése illúzió – hozta fel Széth.

– Illúzió az illúzióban – morfondírozott Horeth.

– Érdekes – biccentett Oziré.

– Az válik valóra, amit valósnak hiszünk – utalt vissza korábbi szavaira Mahado, s most jobbra mutatott.

Nem messze tőlük hosszú, kanyargó lépcsősort vájtak a meredek sziklafalba, ami egészen a vadul hömpölygő vízfelszínig vezetett. Odalent fátyolos köd kavargott, a felszálló vízpárának hála, amin épphogy csak át lehetett látni. A korábban elveszettnek hitt embertömeg a kőlépcsőkön baktatott lefelé a partig, ahol fekete színű fából egy szélesebb mólót alakítottak ki. A sötét mólón több ember is várakozott. Nem messze tőlük egy üres hajó közeledett a vízen, vörös fából készült, felkunkorított orra az egyiptomiak nílusi hajóira emlékeztetett. Így fentről nem sokat tudtak kivenni belőle, de nagynak tűnt, olyannak, amely legalább egy tucat ember szállítására alkalmas, s hátul, a kormánylapátot fogva egy emberalak irányította. A folyásirányt tekintve valamivel lejjebb, a másik oldalon hasonló lépcsősor vezetett felfelé.

– Úgy tűnik, a távozó Lelkek szeretik hosszúra nyújtani utazásukat – jegyezte meg Széth. – Először átvágunk ezen a sivár, ködös kősivatagon, utána lépcsőzzünk le, hajózzunk át a Folyón, és ha jól látom, a másik oldalon szintén egy szép kis lépcsősor vezet felfelé!

– Ugyan, ne nyafogj! – tette vállára a kezét Mahado, s irányba fordította. – Induljunk! Nem ácsoroghatunk itt!

– Jól van már! – sóhajtotta a sakál, s kelletlenül csapódott a férfihez.

Mahado és Széth becsatlakoztak a lépcsőzőkhöz, s kimért léptekkel vették a lefelé vezető fokokat. Horeth és Oziré szorosan a nyomukban haladtak, miközben Nia és Nala Destához és Mosihoz verődtek. A sort a már megszokottá vált módon Imina és Tamir párosa zárta.