Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A myriai varázsjogar

„Az aauriai népek csak egy jó indokra várnak, hogy leigázhassanak minket!"

„Elég egy cseppnyi hatalom is, hogy az emberek gyilkos szándékkal egymás torkának essenek!"

„A barátok nem hazudnak egymásnak!"

„Milyen barát az, aki szeretné a másikat kínok között látni?!"

Mahado lova nyergéből felnézett az előttük magasodó Nepthüsz-gerincre, aminek sziklái immár az ezüst holdkorongig értek. Errefelé a fák is kicsit sűrűbben fordultak elő, akáciák, olajfák, jajobafák és pálmák nőttek pár méterre egymástól.

– Itt megállunk! – kiáltotta el magát, mialatt lassabb ütemre fogta lovát. Hamarosan mindenki visszavett a tempóból, majd lefékezett. A paták dobogásának visszhangja, s a felvert porfelhő azonban még hosszú pillanatokig kísérte őket. A fák ágain pihenő madarak és leskelődő denevérek riadtan szálltak tova. – Itt hagyjuk a lovakat! – adta ki az utasítást, mialatt lepattant a nyeregből, s leemelte a kantárt kancája nyakáról. Lovát ugyanahhoz a fához kötötte ki, ahogy Oziré is csomózta szürke lova kantárszárát.

– Ha lehet egy kérdésem – fordult az altábornok feletteséhez, hangját visszafogott ellenszenv mellet némi gyanakvás szőtte át.

– Csak egy – felelte Mahado kimérten. – De előbb nekem! Noferu... mondd, hogy nem bántál vele túl keményen!

– Semmi közöd hozzá, hogy bántam vele! De ha annyira tudni akarod, amikor hazaértem hosszú percekig szorítottam magamhoz. Megkérdezte, mi van velem. Akkor tovább szorítottam. Majd letoltam, amiért az engedélyem nélkül ismerkedett egy idegen férfivel, és azóta szobafogságban van!

– Nos, ez... elfogadható! De ha egy tanácsot megfogadsz, Oziré... Ne tartsd túl sokáig bezárva! Hidd el, nem teszel jót neki vele!

– Még meggondolom. De azt ne hidd, hogy megbocsátottam neked, Szekhemré! – morogta az altábornok. – Ha ennek vége, még számolunk!

– Ahogy óhajtod – ingatta a fejét Mahado.

– Tábornok! – szólt oda neki Nia. – Mire várunk?

– Induljunk! – fordult emberei felé Mahado, majd a sereget vezetve elindultak.

A közeli hegyvonulat felé kaptató rendtagok a lehető legnesztelenebbül lopakodtak a holdárnyékos szavannán. A mágusok még a fáklyák lángját is minimumra vették vissza, nehogy amiatt könnyebben kiszúrják őket az éjelfek. Az éj zenéje denevérek rikoltásaival, tücskök és kabócák ciripelésével kísérte őket a baljós félhomályban. Oziré gyorsan felzárkózott a sereg élén haladó Mahado mellé, hogy kérdését végre nekiszegezhesse. A tábornok mély sóhajjal fordult felé.

– A jogart miért nem hoztad magaddal? – vonta kérdőre felettesét Oziré. – Azt az idegen világokból származó, zöld ékkővel ellátott fegyvert, ami szintekkel megnöveli a varázserőt! – Mahado mély levegőt vett, amit Oziré azonnal félreértett. – Csak nem megfeledkeztél róla?! Térugorj vissza érte, most! Mi másnak vehetnénk nagyobb hasznát idegen világ népével szemben, mint egy idegen világból származó fegyvernek?

– Magad mondtad, Oziré, az ellen és a jogar is idegen világból származnak! Mi a biztosíték, hogy az éjelfek nem értenek jobban hozzá, mint mi? Mi a biztosíték, hogy nem fordítják ellenünk az erejét? Az jogarba foglalt myriai kristály bár megnöveli a varázslatok erejét, varázstalanok kezében is veszélyes fegyvernek számít! Egész városnegyedeket lehet vele a földdel egyenlővé tenni! Jobb helyen van elzárva, szigorú őrizetben, mint használatban! – tisztázta álláspontját Mahado.