Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Utószó - Az Utóélet kapujában

„Az istenek minden nyelvet beszélnek, s nyelvük mindenki számára érthető."

„Hogy örök boldogság vagy szenvedés vár rátok, nem dönti el más, mint saját igazságotok!"

„Azok, akiket korábbi életükben fontosabb szálak fűztek egymáshoz, egymásra találnak az Utóéletben, higgyenek akár a legkülönfélébb istenekben, haljanak az univerzum két legtávolabbi felében."

„Ha egy lélek nehezebb az igazságnál, nem juthat a Túlvilágra."

„Csak az ízlelheti meg a Túlvilág zamatát, kinek lelkét nem húzza vissza bosszú és haragvágy!"

„Minél inkább menekülsz árnyaid elől, annál tovább tartanak vissza. Szabaddá csak akkor válhatsz, ha megbékélsz velük, s szabadgyára engeded őket is!"

Egy utolsó megerőltetés, amivel a hatalmas, lila energiatömeget próbálta visszatartani... Izmai pattanásig feszültek, szíve a fülében dübörgött, s mintha a testét valami belülről készült volna szétrobbantani. Egy váratlan, vakító villanás és a fájdalom véget ért...

Odina egy gigászi, földalatti csarnokfolyosóban találta magát, ahol a beláthatatlanul magas mennyezet helyén szürkés-lilás fellegek gomolyogtak. Szomorú, ezüstszín pára kavargott a talaj mentén, szinte térdei felett hullámzott. Ahogy körbenézett, s magába szívta a langyos, párás levegőt, úgy tudatosult benne, hogy nem a kékek barlangi bázisában, hanem egy hasonló hangulatú, mégis teljesen más helyen kötött ki. A távoli félhomályban embereket látott a köd folyásával ellentétesen menetelni egy hajszálvékony, liláskék csík felé, amit vad közelítéssel folyónak tippelt volna. Nem látván jobb megoldást, ő is elindult abba az irányba.

A termet kétoldalról szegélyező sziklacsoportosulások szinte életre keltek, ahogy közelített feléjük. Azok az egyiptomiak isteneit mutatták be életüknek legendás jeleneteit megtestesítve vagy őket legjellemzőbb formájukban és pozíciójukban ábrázolva. Sok közülük sakálfejű, embertestű lényekre, avagy emberszerű sakálokra emlékeztetett. Az egyik fekvő, hegyes fülű, nyakában ankh keresztet viselő sakálszobron megakadt a varázslónő tekintete. Kisvártatva megremegett talpai alatt a sziklás talaj. Félve kapott valami hirtelen kapaszkodó után, ám karjai támasztalanul kalimpáltak a levegőben. Egyik kezét végül egy szikár férfimarok ragadta meg, s segítette vissza egyensúlyához, mialatt a rengés periodikusan vissza-visszatért.

Odina meglepetten pillantott az őt tartó rendbéli egyenruhát viselő ősz hajú sólyomvérűre.

– Horeth?!

A sólyomvezér kimérten bólintott, majd szabad kezével tőlük kissé jobbra, előre bökött. Egy óriási méretű, emberszerű, sakálfejű lény vetette meg lábait a vonuló tömeg és a folyó között. Rövid, fekete szőre szinte a szürkés háttérbe olvadt, éles kontrasztot adva piros, arany és kék gyöngyökből álló gallérjának és hasonló színekből álló szentijének ragyogásával. Izmos karjával ismételten emberekre mutogatott, akiket kiválogatva a tömegből oldalra terelt. Kinézete, nyakába lógó aranyszínű ankh keresztje Anubisz isten ábrázolására emlékeztette a máguslányt.

– Sakálisten, a halottak védelmezője – magyarázta Horeth, száraz, beletörődő hangja elveszett a párás félhomályban. – Nemrégiben találkoztam már vele, ugyanezen a helyen.

– Szóval tényleg meghaltunk?

– Meg.

Kedvetlenül néztek össze, majd indultak tovább a kisebb torlódási pont felé.