Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Félresikerült (ön)gyilkosság

„Öngyilkosságnak kell tűnnie. A könnyek nem eltökéltségről árulkodnak."

„Ha vannak másik világból származó népek, idővel másik világból származó kórok és mérgek is megjelennek. Mi más lehetne ezeknek jobb ellenszere, mint ami már abban a világban bevált? Persze, némi finomítással, hogy a mi népünk igényeihez igazítsuk."

A kreol bőrű mágus nehéz, mégis lehetőség szerint hangtalan léptekkel szelte a villa pincéjének félhomályos folyosóit, vállig érő egyenes, fekete haja vadul hullámzott feje mellett. Nemsokára eljutott a kihallgató szobáig, ahol a máguslányt hagyta. Odina saját beosztottjának számított, s egyben bűntársának, Imari mégis olyasmire készült, ami a közöttük lévő kapcsolat megtagadását kívánja. Hiába volt áruló, önző és arrogáns, volt, amit még neki is nehezen vett be a gyomra. A délután folyamán elvesztette Odiont, most pedig annak gyászoló nővérére is hasonló sors várt. Bár még mindig jobb így, mintha Ő végezné ki a lányt az árulásáért. Mert ha a kihallgatás elkezdődik, Odina akarva vagy akaratlanul, de el fogja őket árulni, ebben biztos volt.

Imari benyitott a hűvös és dohos helyiségbe. A szobában csupán pár fáklya fénye pislákolt. Odina egy félig függőleges, sötét deszkákból készült falapra volt fektetve, csuklóit és bokáit aranyszínű bilincsekkel és láncokkal ahhoz erősítették. A barna hajú lány láthatóan kezdett magához térni, s az első dolog, amit megpillanthatott, a felé közelítő, fekete bérgyilkos ruháit viselő mágus.

– Imari... – nyögte a máguslány, majd körbenézett. – A villa vagy a barlang? – érdeklődött tartózkodási helye iránt.

– Ha a barlangban lennél, már nem élnél – közölte Imari hűvösen.

– Remek – ironizált Odina, s ahogy kezdte testét újra birtokba venni, mocorogni kezdett. Megpróbálta varázserejével elszakítani a láncokat, de nem sikerült, még szeme arany ragyogása is el-elhalványult egy-egy eredménytelen próbálkozása után. – Mi a franc?! – lihegte idegesen.

– A láncokat maga a tábornok készítette. Hasonlatosak a tegnapi sárkányfiú bilincseihez, gátolják a mágiát – magyarázta Imari. – Nem használhatod az erődet.

A barna hajú lány elgondolkodott, majd reményteljes tekintettel nézett fel főnökére.

– Azért jöttél, hogy kiszabadíts?

Imari lemondóan megrázta a fejét.

– Ha kiszabadulnál, rögtön én kerülnék gyanúba. Én hoztalak ide, tehát ha nem kötöztelek ki rendesen, az én saram, ha lelépsz.

– Akkor miért vagy itt? – bizonytalanodott el Odina. Testét hideg borzongás járta át, ahogy megsejtette, miről lehet szó, s nehézkesen nyelt egyet.

– Elbúcsúzni – vallotta be Imari száraz, s mégis fájdalmas hangon. Mondandóját megerősítvén egy éjkék folyadékot tartalmazó fiolát vett elő öltözéke belső zsebéből.

– Ne, kérlek! – sikkantotta Odina. – Nem fogok beszélni, esküszöm! – fogadkozott kétségbeesve.

– Tudom, hogy önszántadból nem tennéd – közelített Imari, miközben lepöccintette a fiola fadugóját. – De nem csak rajtad múlna... Szekhemré veszélyes vallató, főleg, hogy Elyaas fecsegései szerint már a telepátiához is ért valamennyire.

– Kérlek! – könyörögte Odina, miközben folyamatosan rángatta láncait.

– Mondd, te értesz annyira a telepátiához, hogy lezárd előtte az elmédet?