Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A mágus és az oroszlán II.

„Lehet, hogy Mahado valójában törődik velem?"

Theodora jelenleg nem tartózkodott a teremben, Oziré elmondása szerint néhány percre elugrott elintézni valami fontosat. Mind sejtették, mi lehet az a rövid, halaszthatatlan ügy, de nevén nem nevezték, mert azt a kifejezést, vagy bármi hasonlót illetlenségnek számított volna a királynővel egy mondatban használni. Amíg pedig a királynőre vártak, Bászthotep lépett oda unokájához. Mahado, aki pár lépésnyire állapodott meg tőlük sejtette, hogy ebből még gond lesz, pont az, amit megakadályozni óhajtott korábban. Az öreg mézbarna tekintetében ítélet volt, arcán szigorúság ült.

– Nagyapa... – szólította meg az öreget Tara a lehető legközömbösebb módon. Az öreg nem válaszolt, hanem helyette megemelte jobbját, és lendületből egy hatalmas pofont kevert le unokájának, mindenki szeme láttára, aki a dolog váratlansága miatt védekezni vagy elhajolni sem tudott. Bászthotep azért az oroszlánerejét nem használta, így Tara egyensúlya alig ingott meg, ám felkiáltott a fájdalomtól.

– Mi a franc?! – dühöngött a hercegnő. Pupillái macskaszerűvé váltak, íriszei aranyba fordultak, kezén a körmök karmokká nőttek. Hosszúra nőtt agyarakkal vicsorgott nagyapjára, vöröslő és sajgó arcára szorított kézzel. A teremben összegyűltek mind megbotránkozva és összesúgva figyelték az eseményeket, nem értvén, a hercegnő mivel érdemelte ki ezt a pofont.

– Még egyszer nem fogod ott hagyni a leckét, ha én tanítalak! – határozta el az öreg, unokája kirohanását figyelmen kívül hagyva. – Mellesleg hallottam ám, hogy miről beszéltetek odakint a tábornokkal!

– Micsoda?! – döbbent meg Tara.

– Khm – köhintett Mahado zavarában. A jelenlegi válság okozta stressz egy időre elfeledtette vele, milyen kiváló hallása is van a macskavérűeknek. Az alakváltók közül az ő hallásuk a legkiemelkedőbb, ahogy szaglásból a sakálvérűek viszik a prímet, a macskákkal a második helyen. – Az említett beszélgetést magánjellegűnek szántam – hozta Bászthotep tudtára a mágus. Legalább a több macskavérű nem tűnt úgy, mint aki szintén hallotta volna, ők bizonyára saját beszélgetéseikkel voltak elfoglalva.

– Talán elhallgattad volna előlem, miféle botrányokba keveredett az unokám? – vonta fel szemöldökét Bászthotep.

– Fontosabb esetek is vannak! – jelentette ki a mágus tömören.

Tara már nem tudott ilyen nyugodt maradni.

– Te megütöttél! – sziszegte a hercegnő továbbra is Bászthotepre vicsorogva, és készült visszafizetni a pofont, kamatostul. Hosszú karmokká nőtt körmei megcsillantak a teremben égő gyertyák fényében, amikor magasba emelte kezét, majd lesújtani készült azzal.

– Tara! Ne! – szólt rá Mahado keményen, de a lány nem hallgatott rá, hanem folytatta az ütést. Csuklójára az utolsó pillanatban hideg, inas kéz fonódott, a nagyapja még időben elkapta azt.

– Húzd vissza a karmaidat, Sitara! Még egy ilyen, és bezáratlak a szobádba! – döntötte el Bászthotep.

– Ch! – köpte Tara dacosan. Elfordult, hogy ne kelljen nagyapja szemébe néznie, de akkor Mahado tekintetével akadt össze az övé. Nem látott benne mást, mint komolyságot, és némi idegességet.

– Te meg csak állni fogsz ott, és végignézed?! – ingatta fejét a lány lemondóan. – Mire is számíthattam volna a jövendőbeli férjemtől? – kérdezte gúnyosan.

– Számíthattál volna arra, amit kaptál, mert megérdemelted – válaszolta a varázsló szárazan.

– Na és akkor ezek után te is elkezdesz majd pofonokat osztogatni, akármikor csak olyat teszek, ami nem tetszésedre való?!