Maya szemszöge:
- Pálinkás jó reggelt! - szaladt oda hozzám reggel Mad vigyorogva.
- Neked is - öleltem magamhoz. A háta mögött láttam amint Dani és az ikrek elköszönnek az anyjuktól, majd felénk veszik az útjukat.
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk, mikor odaértek hozzánk.
- Szia Maya! - ölelt meg Zoe. Arthur komolyan meredt rám, miközben a jobb kezét nyújtotta felém.
- Szia Arti - szorítottam meg a kezét, majd a szemem Danira siklott.
- Te mit szeretnél, mit csináljak? - szaladt ki a számon az első dolog ami eszembe jutott.
Zavartan el is kaptam róla a pillantásomat és a iskolába igyekvő gyerekeket kezdtem tanulmányozni.
- Ohó! - kiáltott fel vigyorogva Mad, mire még jobban elvörösödtem. Kösz, barátnőm.
Lopva Danira pillantottam. Zavartan mosolygott, szemét le sem vette volna rólam.
- Nem úgy értettem - próbáltam menteni a menthetőt.
- Dehogynem - szivatott a legjobb barátnőm, miközben oldalba bökött.
Villámló tekintettel kaptam felé a fejemet, de a következő pillanatban Dani ölelése a padlóra küldött. Csak pislogtam meglepetten, ahogy esetlenül körém (és a táskám köré) fonta erős karját. Fejét a vállamon pihentette, éreztem ahogy ki fújja a levegőt. Mellkasa az enyémhez préselődött, miközben levegőt vett.
Mindez max két másodpercig tartott. Mikor ellépett tőlem, egyenesen elindult be az iskolába. Vissza se nézett ránk. Mondhatni szerencsére, mert olyan vörös lettem ettől a kis a gesztustól, hogy még az uzsonnára hozott almám is megirigyelte volna a színemet.
- Hívjak mentőt? - bökött oldalba ismét Mad.
- Miért kéne? - próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Mert úgy remegsz, hogy félő hogy itt találsz meghalni.
- Ja.... Ez csak a hidegtől van. Jut eszembe, menjünk már be! - ragadtam meg Arthur kezét (mert ő állt hozzám közelebb) és elkezdtem befelé húzni.
- Tetszik Dani? - tért rá egyből a lényegre a kissrác miközben befelé haladtunk.
- Talán - mondtam, miközben áthaladtunk a portán.
- Fúj - motyogta fintorogva.
- Mi fúj?
- Az hogy neked a bátyám tetszik. Pedig nem is olyan nagy szám - mondta, miközben megálltunk a lépcső aljában. - Látnád hogy miket csinál otthon... - csóválta meg a fejét, mint ahogy az idősök szokták, mikor valami butaságot hallanak.
- Azt hittem eltaposott a tömeg! - jelent meg hirtelen mellettünk Mad és Zoe.
- Mint láthatod, nem - tártam szét a karomat.
- Jaa... Téged valami más taposott el - vigyorodott el.
- Köszi - pillantottam fel a plafonra fáradtan. - Mi lenne ha bemennénk az osztályunkba, még mielőtt mindenki megtudja, hogy bele vagyok esve Daniba - mondtam a kelleténél pár fokkal hangosabban, hogy Mad is hallja a zajban.
- Figyelj, bogaram, mi lenne ha megismételnéd, mert Dani arcából ítélve nem hallotta pontosan hogy mit mondtál - biccentett a hátam mögé.
- Ugye nem áll ott? - kérdeztem már előre félve a választól.
- Nézd meg - vigyorgott rám a legjobb barátnőm.
Óvatosan hátra pislantottam. Szerencsére Dani nem közvetlenül a hátam mögött állt, hanem kábé öt lépésre, a falnál egy haverjával. A barátja éppen valamit magyarázott neki, de Dani nem figyelt rá, hanem minket nézett azokkal az imádnivaló kék szemeivel, amit az anyjától örökölt.
- Szerinted meghallotta? - haraptam bele az ajkamba.
- Menj és kérdezd meg.
- Hogyne, máris - gúnyolódtam.
- Bocsánat, hogy közbeszólok, de mi nem akarunk belekeveredni Maya románcába - szólalt meg Arthur. Komoly képpel nézett ránk, miközben feljebb tolta orrán fekete keretes szemüvegét.
- Engem érdekel! - mondta izgatottan Zoe.
- Lányok - forgatta meg a szemét, majd otthagyott minket.
- Neked is szép napot! - kiáltott utána nővére unottan.
- De miért nem tudhatja meg Dani, hogy Maya szerelmes belé? - kérdezte Zoe és felborzolta fekete haját, majd visszarakta rá a sapkáját.
- Mert mi van ha nem tetszek neki?! Tudod te milyán lányok veszik őt körül, miért nézne egy elsősre?! - változtam át ezer százalékos lánnyá.
- Ha kell megkérdem - vonta meg a vállát.
- Azt én is megtehettem volna már, de ez a gyáva hercegnő nem engedte - mondta unottan Mad.
- És téged mióta érdekel, hogy ki mit enged meg és mit nem?! Ennél fafejübbnek gondoltalak - nézett fel nővérére Zoe.
- Ugye nem kérdezted meg?! - pánikoltam be, mivel Zoénak igaza volt: Mad soha nem hallgatott a jó szóra. Még kis korában sem. Mikor a szülei azt mondták, hogy ne másszon fel például a mászókára, mert az nagy gyerekeknek van, ő fél perc múlva már a tetején csücsült.
- Nem, nyugi! - mondta. Őszintének tünt, szóval nem firtattam. Csak a becsületességében bízhattam.
🐞🐱🐞
- Hagyj már Maya, nem érdekel a matek! - kiáltott rám Mad, miközben a fejére húzta a párnámat.
- De nem bukhatsz meg! A szüleid kinyírnának.
- És? Nem érdekel - gördült át a másik oldalára. Viszont pechére ott már nem volt ágy, ezért végignéztem, ahogy a barátném lezuhan az ágy mögé. Mondjuk elég szórakoztató volt.
- Látod?! Még az univerzum is azt akarja, hogy tanulj - mondtam elfolytott nevetéssel.
- Miért nincs itt szőnyeg? - nyöszörögte Mad az ágy másik oldala mellől, ahol nagy valószínűséggel elterülve feküdt.
- Mert reggel szeretem, hogyha a padló hidege térít magához - dőltem neki az ágyamnak, a matek tankönyvvel az ölemben.
- Te mazochista - morogta miközben felkászálódott a padlóról és újra rávetette magát az ágyamra.
- Köszi a bókot - mondtam, majd lapoztam egyet a könyvben. A tévé pittyenésére felkaptam a fejemet.
- Ne tévézz! - kiáltottam rá. - Tanulni kell.
- Ja. Neked - hajolt el előlem, így nem tudtam kikapni a kezéből a távirányítót. - Veled ellentétben, engem nem izgat a tanulás. Örülök ha csak úgy át csusszanok egyik osztályból a másikba.
- Szörnyű vagy - csóváltam meg a fejemet. - Nem akarsz esetleg egy jó egyetemre bekerülni? Nem akarsz egy jó munkahelyet a jövőben? - könyököltem rá az ágyra.
- Már te is?! - kiáltott fel hitetlenkedéssel vegyült felháborodással.
- Mit én is?
- Anyuék is folyton ezzel vannak. Meg Dani is. Meg a tanárok is - szorította újra a fejére a párnámat.
- Mivel vagyok én is?
- A jövővel. Folyton azzal foglalkoztok, a helyett hogy a jelenre figyelnétek. Tanulsz, hogy jó egyetemre kerülj. Aztán ott is tanulsz, hogy jó munkahelyed legyen. Majd ott mindent úgy teszel ahogy ott elvárják, hogy ne rugjanak majd ki. Nehéz lenne csak élni, nem törődve a következményekkel?! - kérdezte. Gondolom költői kérdésnek szánta, mert egyből folytatta. - Én szeretnék a mának élni. A jövővel majd lesz időm foglalkozni, mikor odaérünk. - mondta, majd a párna alól elkezdett csatornát vállatani.
Wow. Nem is gondoltam volna hogy ilyen gondolatai vannak. Nem véletlenül néztem fel rá már kicsi koromban is. Kettőnk közül ő volt a nagy gondolkodó, én meg a kis cuki, aki még egy szót sem tudott kinyögni mások előtt.
- Ez... - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
- Nem kell mondj erre semmit. Én ezt gondolom. Ennyi - ült fel, majd az ágy támlájának dőlve felhangosította a filmet, ami épp ment az egyik csatornán.
- Oké. Az egy dolog, hogy téged nem érdekel a dologok következménye, de engem igen, szóval kérlek halkísd le - biccentettem a tévé felé.
- Mindjárt befejezed úgy is. Meg aki tanulni akar az bármilyen zajban képes - mondta vigyorogva.
Lemondóan megráztam a fejemet, majd felkaptam a matek tankönyvemet, meg a kabátomat és kimentem az erkélyre.
- Na és mi a véleményed a legjobb barátnőmről? - kérdeztem a kabátzsebemtől. Nyugi, nem zakkantam meg, nem kezdtem el a tárgyakkal beszélni, mindössze a zsebemben volt Tikki.
- Jók a gondolatai, de néha egy kicsit túllép a célon - hallatszott a vékony válasz. - Amúgy miért tanulsz? Holnap nincs mateked.
- Jó, de ha ma megtanulom....
- Maya... Lazíts egy kicsit. Mi lenne ha kiugranénk egy kicsit?
- És mi lesz Maddel? - pillantottam be a szobámba.
- Nem hiszem hogy egyhamar feltünne neki az eltünésed - nézett be Tikki is az ablakon át.
- Hát.... oké - mentem bele. - Tikki... - még körül néztem, hogy biztos legyek benne, hogy nem figyel senki. - ... változtass át!
Azzal átugrottam a korlát felett és zuhanó repülésben célba vettem a szomszéd tetőt. Könnyedén értem földet, vagyis cserepet. Még mielőtt elindultam volna valamerre, tétován néztem körül, hogy hova mehetnék, ahol nincs senki.
Végül nem jut eszembe egy olyan hely sem, ezért csak elindulok az orrom után. A háztetők tetején futok, egyikről a másikra ugrok át, miközben az őszi szél borzolja a hajamat. Igazán megnyugtató Párizst felülről nézni.
Körülbelül húsz perce mehettem el otthonról. Már legalább százötven ház tetején végigfutottam, amikor eszembe jutott, hogy akár fel is mászhatnék a toronyra is így. Biztos fergeteges lehetne Párizst az Eiffel torony legtetejéről nézni.
Szóval a torony felé vettem az utamat. Mondhatni gyerekjáték volt felmászni. Nem is értem, hogy korábban miért nem jöttem még el ide.
Egészen a tetejére kapaszkodtam fel, majd körülnéztem. Tényleg lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé. Ha rajtam múlt volna, ide költözök.
Lassan körbe fordultam, hogy megszemlélhessem a háromszázhatvan fokos panorámát.
Aztán már nem is tudom hogy történt. Csak arra emlékeztem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, a kezem lecsúszik a vasról és zuhanok lefelé.
Mondhatni annyira megilyedtem, hogy az agyam teljesen megbénult. Csak annyit érzékeltem hogy vészes sebességgel zuhanok a föld felé.
Szorosan behunytam a szememet és felkészültem a becsapódásra, de az elmaradt.
Két kar fonódott körém, de még nem mertem kinyitni a szememet.
Pár másodperccel később éreztem, hogy földet érünk. Talán ilyen a halál és ez egy angyal. Akkor most a Mennyországban vagyok?
Muszáj volt kinyitnom a szememet, hogy meggyőződjek hollétemről.
Szerencsére nem a Mennyországban voltunk, hanem egy párizsi háztetőn.
- Öngyilkosságot terveztél Katica? - kérdezte egy hang. Macska!
- Nem - mondtam nagyon vékony hangon, miközben Macska lerakott a tetőre.
- Biztos? Pedig nagyon úgy tünt - mondta.
- Csak megcsúsztam - morogtam. - Köszi hogy elkaptál - mondtam halkan.
- Nincs mit, Bogaram. De jól vagy?
- Persze - álltam fel. Nem volt valami jó ötlet, mert megszépültem és kis híján megint lezúgtam valahonnan.
- Szerintem ülj le - húzott vissza a tető széléről.
- Jó ötlet - mondtam, majd lekuporodtam a hideg tetőre.
- És mit csinálsz idekint? - kérdeztem tőle.
- Csak kijöttem. Gondolom te is - telepedett le mellém.
- Aham - bólintottam. Egy ideig csendben ültünk egymás mellett. - És... Hogy megy sorod?
- Jól - mondta közömbösen Macska.
- Mi van a lánnyal? - szaladt ki a számon.
- Semmi.
- Nem azt mondtad, hogy... szerelmet vallottál neki? - kérdeztem nehézkesen.
Árgus szemekkel figyeltem reakciójá, ami nem is maradt el. A szája lassan egy mosolyba kúszott, arca enyhe rózsaszín árnyalatot öltött.
- De - suttogta.
- És?
- Nincs és. Macska jelmezben mondtam meg neki - mondta. Nem mondod, komolyan?! Ezt nem is tudtam.
- Miért? Élőben nem lett volna... Sikeresebb? - kérdeztem zavartan.
- Hé, kis lépésekben haladok - nevetett fel.
- Látom - mosolyodtam el én is. - Nagyon különleges lány lehet - mondtam, hogy fenttartsam a szerepemet.
- Az is. Már kiskorom óta ismerem, de már akkor is odáig voltam érte - vallotta be, mire én pirultam el.
- Akkor miért nem mondod el neki? Mármint a valódi alakodban? - böktem oldalba.
- Mert.... - akadt el. - Nem hiszem hogy tetszenék neki. Tudod ő... Nem olyan mint a többi: nem ájul el a menőktől, utálja a mai trendeket.... Van egyénisége, egy fiú nélkül is - mondta a távolba révedve. - Meg hogyha megmondanám neki és ő nem érezne így elveszíteném.
- Szóval inkább maradsz néma, csakhogy a közeledben tudd - összegeztem.
- Kábé - bólintott.