Miraculous [HUN]

3.évad/Folytatás

Sziasztok!
Igen, itt az új rész... Végre!😂
Hát nem is tudom mit hozhatnék fel a mentségemre...Valójában nincs is mit, csak annyit volt, hogy sikeresen bejutottam oda, ahol szerettem volna folytatni a tanulmányaimat és az elmúlt ... nem is tudom hány napban a suliba jártunk papírokat intézni meg egyenruhát (!!!) venni.
Aztán meg egyszerűen nem volt ötletem.Az agyam teljesen leblokkolt, nem tudtam semmi ide passzolót írni.
De most itt az új rész, olvassátok szeretettel.😘💛

Adrien szemszöge:
- Olyan rég voltunk már itt fent - motyogta Marinette, miközben a várost szemlélte az irdatlan magasságból. Fél karommal átöleltem, ő meg a mellkasomra hajtotta a fejét, mit sem törődve azzal, hogy a lábunk a semmibe lóg.
- Nekem mondod?! A gyerekek annyira fárasztóak - mondtam somolyogva. Persze nem gondoltam komolyan, és ez a hangomból is hallani véltem, de attól még Marinette döbbenten kapta fel a fejét. Aztán persze észrevette, hogy mosolygok, ezért ő is elvigyorodott.
- Ugye? Nem is tudom kinek az ötlete volt - mondta szórakozottan.
- Én sem. Tiszta hülye lehetett - mondtam vigyorogva és megpusziltam a homlokát.
- A lehető leghülyébb - értett velem egyet, mire elnevettük magunkat.
- Köszönöm, Marinette - suttogtam, miközben a naplementét néztük.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Mindent - motyogtam. - Hogy vagy nekem. Hogy szeretsz. A gyerekeket...
- Én is köszö...
- Nem! Nem érted... - ráztam meg a fejemet, mire értetlenül kibontakozott az ölelésemből, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nekem előtted nem volt semmim és senkim. Ne tévesszen meg az a sok minden ami akkor körülvett, szinte semmit sem értek. Üres volt minden napom - sütöttem le a szememet. - De te ezt megváltoztattad. Teljes szívedből szerettél, ami nekem teljesen ismeretlen volt. Mármint az önzetlen szeretet. És igaz hogy mindent elveszítettem amim akkor volt, kezdve apámmal, de nem érdekel, mert ezerszer jobb dolgot kaptam cserébe. Téged. Szóval az az egész csekély ár volt érted - vontam meg a vállamat. - És köszönöm, hogy majd utána feleségül vehettelek, majd gyerekeink lehettek. Kimondhatatlanul köszönöm ezt az egészet - mondtam, miközben Marinette arcát fürkésztem.
Végig összeszorított szájjal ült előttem, könnyező szemekkel. Mikor befejeztem a mondandómat egyből a nyakamba borult, amitől egy kicsit hátratántorodtam.
Halkan zokogott, rázkódó vállakkal. Kedvesen simogattam a hátát, egyészen addig, ameddig meg nem nyugodott és fel nem pillantott rám azokkal a gyönyörű zafírkék szemeivel.
- Mindig is szerettél romantikus lenni - motyogta, mire elmosolyodotam.
- Hát igen. Ez az egyik betegségem amitől nem tudok szabadulni - mondtam mosolyogva.
- És mi a másik?
- Milyen másik? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Mi a másik betegséged? - kérdezte.
- Jaa! - vigyorodotam el. - Az hogy őrülten szerelmes vagyok beléd - mondtam, mire Marinette felnevetett. - Na, mostmár megcsókolsz végre? Itt jártatom a számat, romantikázok, kiköpöm a belemet, hogy végre megcsókolj, erre a betegségeimmel jössz - mondtam szemrehányóan, amitől Marinette méginkább rákezdett a nevetésre.
- Nem tudom... Megérdemled? - vonta fel a szemöldökét játékosan.
- Na jól van, asszony! - mordultam fel és magamhoz rántva ráhajoltam az ajkaira.
- Hé... Tudod kit nevezz asszonynak! - tolt el magától felháborodva.
- A másik feleségemet? - viccelődtem, mire rácsapott a mellkasomra.
- Oké, Adrien. Oda a pillanat - húzódott el tőlem. Közben már kezdett besötétedni.
- Nem, ha én nem mondom azt - húztam vissza magamhoz és az ölembe ültettem.
- Még mindig olyan makacs vagy mint régen - ölelte át a nyakamat.
- Már megbocsáss, de ki is a makacs? - kérdeztem felháborodottan. - Ki rohant egyenesen a vesztébe? - kérdeztem, Halálfej utolsó támadására gondolva.
- Csak majdnem a vesztébe - javított ki.
- Ja. Szerencsére - húztam közelebb magamhoz, úgy hogy egy hajszálnyi hely sem maradt közöttünk, majd újra megcsókoltam és ezúttal szerencsémre nem húzódott el tőlem.

🐱🐞🐱

- Sziasztok! - jelent meg Marinette anyukája az ajtóban, miközben Marinettel még csak a kertkaput csuktuk be.
- Szia anya - mosolygott rá a lány. - Apa? Dani? Madeline? Kérlek mond, hogy kijöttek azóta mióta elmentünk a szobából.
- Madeline igen. Segített vacsorát csinálni. Apád meg Dani a gyerek szobájában van jelenleg, csak vacsorakor jöttek elő - mondta somolyogva az anyuka. - Te is ilyen voltál ötévesen, kicsim - mosolygott a lányára.
- Tudom - sóhajtott fel a feleségem miközben kiengedte Tikkit és Plagget a táskájából. - Szerencsére Dani csak akkor játszik mikor a nagyapja itt van - pillantott fel az emelet felé.
- Ugye? - mosolygott rá az anyja. - És gondolkoztatok, hogy hova fogjátok iskolába adni?
Marinette a válla fölött rám pillantott, amit egy bólintással nyugtáztam.
- Igen. Abba a suliba szeretnénk járatni, ahol mi is tanultunk - fogta meg a kezemet.
- Valahogy gondoltam - biccentett az anyósom. - És? Jól szórakoztatok? - kérdezte, mire Marinette egy kicsit elpirult.
- Persze - vigyorodtam el. Közben már bent álltunk a nappalit és az előszobát elválasztó boltívben.
- Mad alszik? - terelte a témát Marinette, mire az anyja rögtön bólintott. - Akkor felmegyek hozzá - mondta és otthagyott minket.
- Megyek, beköszönök Daniéknak - mondtam zavartan, miután kettesben maradtunk Marinette anyukájával.
- Nyugodtan. Asszem nekünk is mennünk kéne... Későre jár - kapott a fejéhez az anyósom.
- Bocsánat... Elszaladt az idő - magyarázkodtam, mire Mrs.Dupain-Cheng felpillantott rám.
- Jaj, nem szemrehányásképpen mondtam! - esett le neki miért magyarázkodtam. - Nagyon szeretek a gyerekekkel lenni, de tényleg későre jár.
- Értem - bólintottam zavartan.
- Nagyon aranyosak - mondta, miközben elindult az emelet felé, hogy szóljon a férjének. - Remélem még lesznek társaik - kacsintott rám, majd otthagyott a nappaliban.
Zavartan elvigyorodtam, miközben beletúrtam a hajamba. Mondjuk egy kicsit bizar, hogy pont a feleségem anyja mondja ezt...
A fejemet rázva kocogtam fel a lépcsőn. Éppen akkor léptek ki a nagyszülők Dani szobájából, mikor felértem.
- Alszik - tájékoztatott az apósom, majd a felesége elkezdte húzni a lépcső felé.
- Ennyire elfáradt? - kérdeztem meglepetten.
- Persze. Elég nehéz megverni engem. Pláne tizenháromszor - tette hozzá, mire elnevettem magamat.
- Ügyes gyerek - veregette meg a karomat az anyósom miközben elhaladtak mellettem. - Na, jó éjszakát! Nem kell kikísérni! - mondta.
Hallottam amint lentek a lépcsőn, majd halk motoszkálás után, becsapódott a bejárati ajtó. Akkor én már Dani szobájába léptem be, hogy jó éjszakát kívánjak az én alvó fiacskámnak.
Halk szuszohás hallatszott az ágy felöl, mikor beléptem, de rögtön abba is maradt.
- Apa! - kiáltott fel halkan Dani, mikor meglátott.
- Te nem alszol? - kérdeztem az ágyához lépve.
- Nem - rázta meg a fejét, miközben leültem az ágya szélére. - Anyával kiszórakoztátok magatokat? - kérdezte, mire ledöbbentem.
- Persze... - mondtam zavartan, majd az órára pillantottam. Fél tizenkettő múlt. - Dani! Későre jár. Aludnod kéne - mondtam.
- Jó, de nem vagyok fáradt - mondta.
- Akkor is! Hívjam be anyádat? - kérdeztem.
- Neeeem. El tudok aludni - mondta megilletődve.
- Na azért! - bólintottam és betakartam.
- Apa! Mesélsz nekem? - kérdezte.
- Persze - mosolyodtam el és elhelyezkedtem az ágy mellett. - Emlékszel Katicára és Fekete Macskára?
- Persze. Mindig róluk meséltek - mondta Dani.
- Meséljek másról?
- Nem! Mesélj róluk! - mondta csillogó szemekkel.
- Rendben. Akkor lássuk csak... Meséltünk már a Gonosz Rajzolóról?
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor most róla fogok mesélni - mosolyodtam el, majd belekezdtem a kitaláltnak hitt történetbe.