Egy év múlva:
Mikor kinyitottam az ajtót és beléptem egyből meghallottam a kisfiamat boldog kiáltását.Daniel felém totyogott és közben boldogan nevetett.
-Hát szevasz!-kaptam fel a járóbabát,majd feldobtam a levegőbe,mire felsikoltott.-Anya hol van?-kérdeztem,mire Dani a konyha felé mutatott.
Mosolyogva elindultam a konyha felé.
-A kicsi kiabálásából rögtön tudtam,hogy megjöttél.-mondta mosolyogva és odalépett hozzám,hogy üdvözöljön.-Milyen napod volt az iskolában?-kérdezte és megpuszilta az arcomat.
-Jó.-mondtam,majd leraktam Danit.-Segítsek?
-Nem,már mindjárt kész vagyok.-legyintett,majd visszalépett a gáztűzhelyhez.
-Oké.-biccentettem,majd Dani felé fordultam.-Mi az?
Daniel a nappali felé mutatott,majd megfogtam a nadrágom alját és elkezdte húzni.
-Hé!-mondtam.-A nadrágom marad.
-Azt akarja,hogy megnézd a várát,amit épített.-mondta magyarázatképpen Marinette.Hálásan rámosolyogtam,majd elindultam Dani után.
A nappaliban valami gyerekműsor ment,ezért gyorsan átkapcsoltam.
-Nagyon szép.-mondtam a fiamnak,aki egy színes vár mellett állt,amit gondolom Marinette segítségével épített a könyves polc elé.
Leültem a kanapéra,majd az ölembe vettem a kicsit.Egy olyan csatornára kapcsoltam,ahol éppen hírek ment.
,,Legújabb híreink:tegnap este három rab szökött meg a Francia -Német határánál elterülő börtönből.A rendőrség kutat a szökevények után.Ma reggel egy csoport turista látni vélte az alábbi személyeket:"
Itt megjelent 3 kép...apáról,Elizabethről és Mattról.
,,A főváros felé tartottak egy piros autóban,a szemtanúk szerint.Bárki aki látja,vagy csak látni véli őket,jelezze a hatóságoknak,mert nem véletlenül kerültek börtönbe."
Még tovább folytatódott a riport,viszont én már nem figyeltem rá.Üveges tekintettel meredtem magamelé.
Hangos csörömpölés térített magamhoz.Egyből hátra kaptam a fejemet.Marinette állt a nappali küszöbén.Előtte két tányér maradványai.
-Nem lehet...-mondta.Innen is láttam,hogy mennyire reszketett a keze.
Gondolkodás nélkül leraktam az ölemből Danit,majd odarohantam hozzá és megöleltem.
-Nem lehet...-ismételgette elhaló hangon.
-Csss,nincs semmi baj.-mondtam és a haját cirógattam.
-Hogy nem lesz semmi baj?-kiáltott fel.-Szerinted miért jönnek ide?Hogy megköszönjék,hogy börtönbe juttatuk?-kérdezte zokogva.
-Hát...-kezdtem szomorúan.
-Gondolj bele,szerinted mit akarnak?Szerintem megtudták,hogy megszületett Dani és azért jönnek,hogy...hogy velünk is azt tegyék,mint a szüleiddel.-nyögte ki,amitől teljesen ledöbbentem.
-Nem...biztos nem.-ráztam meg a fejemet.
-Ezt még te sem hitted el.-mondta összefont karral,majd megfordult és kiment a szobából.
-Hova mész?-kiáltottam utána.
-Egyedül kell lennem egy kicsit.-mondta,majd bezárta magamögött a fürdőszoba ajtaját.
Szomorúan fordultam vissza a kanapéhoz.Dani csodálkozva nézett fel rám.
-Ezt megszívtuk.-mondtam,majd leültem Dani mellé,mire ő az ölembe mászott.
-Ninoéknak is szólni kell.-jutott eszembe.Előhalásztam a telefonomat a zsebemből,majd küldtem egy-egy üzenetet a szuperhős barátaimnak.
Kábé fél óra múlva mind a nappalinkban ültünk.Vagyis Marinette kivételével,aki bezárkózott a fürdőbe és semmilyen hívásra nem jött elő.
Miután elmeséltem a srácoknak,hogy mit hallottam mind lesokkolódtak.Gondterhelten meredtünk egymásra.A kwamik (akik most a saját alakjukban voltak) a polcról figyelték az eseményeket.
Daniel és Katy a sarokban játszottak.
-Jó,most már valakinek ki kell hívnia.-mondta Alya Marinettere célozva.-Mit csinálhat odabent ennyi ideig?-kérdezte leginkább magától.
-Megyek,kihívom.-álltam fel.
Mikor odaértem az ajtóhoz halkan kopogtam.Persze nem felelt.
-Marinette...-szólaltam meg.-Jól vagy,Hercegnőm?-kérdeztem aggódva.
Halk szipogást hallottam,mire elsápadtam.
-Marinette,szerelmem,kérlek engedj be?-mondtam gondterhelten.A fülemet rátapasztottam az ajtóra.
Halk lépteket hallottam,majd kinyílt az ajtó és ott állt előttem a világ legboldogtalanabb embere.
Szemét mindössze fél óra alatt vörösre sírta,haja összekuszálódott.
Ajkát véresre harapdálta idegességében,az orra piros volt a sok orfújástól.
-Kicsim...-csuklott el a hangom a látványtól.Hírtelen tettem egy lépést felé,fél kezemmel becsuktam az ajtót,a másikkal megragadtam a derekát és magamhoz húztam.
Ertlenül bújt hozzám,közben fel-fel szipogott.Megnyugtatóan simogattam a hátát,abban a reményben,hogy megnyugszik.
Gondoltam egyet és felkaptam a karomba,majd leültem a kád elé és az ölembe helyeztem.Arcát a mellkasomba fúrta,kezével átkarolta a nyakamat.
-Miért sírtál?-suttogtam a fülébe.A kérdésem hallatán ismét felzokogott.
-Nem érted...?-kérdezte remegve.-Az apád meg akar ölni,hogy aztán...aztán olyanná válj mint ő!-tört elő belölle.-Hogy aztán megértsd az ő fájdalmát és átadd neki a talizmánokat!-mondta és kiszállt az ölemből és lekuporodott a fal mellé.
-Tév...-akadtam el.Jobban belegondolva...igaza lehet.Bármennyire fáj is bevallani,igaza van.
-Nem tévedek,hidd el.-mondta szomorúan.
Idegesen beletúrtam a hajamba.Annyi mindent akartam mondani:megnyugtatni,rákiabálni hogy ne beszéljen badarságokat,megnevetettni...De aztán rájöttem,hogy egy szót sem tudnék szólni anélkül hogy ne szöknének könnyek a szemembe.
Zavartan megköszörültem a torkomat,majd vettem egy mély levegőt.
-Figyelj!-ragadtam meg a kezét,majd visszahúztam az ölembe és átkaroltam.-Nem fog megölni!Nem engedem...-suttogtam.-Te mondtad:mi nem vagyunk a szüleim!Mi mások vagyunk...Nem foglak elveszíteni!-morogtam és egyre szorosabban öleltem magamhoz.-Ígérem vigyázni fogok rád...és Danielre.
Marinetteből újra feltört a zokogás.Éreztem,nekem is gyülnek a könnyek a szememben,de nem törődtem velük.
-Túl fontos vagy nekem,ahoz hogy csak úgy hagyjalak meghalni!Örökre együtt leszünk,érted!?Mert szeretjük egymást!-mondtam.-Érted?
Marinette egy aprót bólintott,majd a karjával átölelte a nyakamat,a lábával meg a derekamat.
-Szeretlek.-motyogta a fülembe.
-Tudom.-suttogtam.-Én is.
-Akkor elmondom,hogy mi lesz.-döltem előre a kanapén.Marinette szorosan hozzámbújt,úgy hallgatta mondandómat.Alya és Nino karbatett kézzel figyeltek.Chloé idegesen harapdálta a száját,várva hogy folytassam.-Mától kezdve egyikünk sem hagyja egy percre sem magára a srácokat.-böktem a gyerekek felé.-Mindenhova magunkkal kell vinnünk,ha nem akarunk balhét.Alya,nektek azért mondom,hogy nehogy veletek történjen az.-gondoltam az anyám halálára,amikor az a barom lelőtte,miután engem elrabolt.-Oké?-kérdeztem vissza.
-Oké.-mondták egyszerre.
-Chloé te is vigyázz Natanielre,mert ki tudja.Ha mégis bekövetkezik az amitől tartunk,senkinek sem borulhat el az agya!Legelőször erősítést kell kérnie,csak azután eredhet a nyomukba.-szónokoltam.-Ne feledjétek,együtt erősebbek vagyunk,szóval nehogy valakinek az az ötlete támadjon,hogy egyedül száll szembe velük.
-Megértettük Adrien.-mondta Nino.
-Örülök neki.-mosolyodtam el.
-Egy pillanat Adrien!-szólt közbe Chloé.-Abból amit meséltél,az anyád haláláról,nem csak Danit és Marinettet kéne megvédenünk?-kérdezte.
-Nem.-ráztam meg a fejemet.-De jogos a kérdés.Lehet hogy őket is akarják,hogy aztán hatással legyenek rám...de nem árt elővigyázatosnak lenni.Elvégre lehet hogy azt találták ki,hogy valamelyikőtökkel azt csinálják amit anyámmal és akkor majd ti ellopjátok töllünk a talizmánokat.-mondtam.
-Aham.-bólintott Chloé,majd felpattant.-Akkor én most megyek,mert Nataniel egyedül van otthon.Kösz hogy előre szóltál.-mondta komoran,majd elment.