Adrien szemszöge:
Idegesen doboltam a térdemen,majd egy sóhajtás kíséretében hátradöltem a müanyag széken.
-Adrien!-tüntek fel hírtelen a folyosó végén Marinette szülei.Mind a ketten válogatás nélküli ruhákat viseltek,amik elsőnek a kezükbe akadt.Az anyuka haja rendezetlen volt, az arca sápadt az idegességtől.
-Hogy van?-siettek felém.
-Nem tudom.-álltam fel.-Miután bejöttünk,elvitték,engem meg még nem engedtek be.-magyaráztam.
-Aj,remélem jól van.-roskadt le az anyuka a székre.-Szóltál már Alyáéknak?
-Persze,még mikor beértünk.-bólintottam.
Pont végszóra megjelentek Alyáék a folyosó végén.Alya kezében ott volt az alvó Katy.
-Sziasztok!-intettem oda nekik.
-Adrien!Hogy van Marinette?-kérdezte Alya.
-Nem tudom!-mordultam fel.-Nem engedtek be!-mondtam idegesen.
-Oké,nyugi!Hátrébb az agyarakkal.-mondta Alya szemrehányóan.
Lerogytam a székre.
-Bocs,csak tudod...nagyon aggódom.-mondtam és megdörzsöltem az arcomat.
-Ahogy mi mind.-tárta szét a karját Nino.
-Jó,de nekem a feleségem...és az én gyerekem.-nyögtem.
A többiek erre inkább nem mondtak semmit.Mindössze Marinette apja lépett oda hozzám és megveregette a vállamat.
-Jó fiú vagy te.-mondta halkan.-És ne aggódj miattuk.Jól lesznek.-mondta magabiztosan.És úgy is lett.
Március másodika volt,mikor hajnali háromnegyed háromkor Marinette felkeltett.Nem kellett egy szót sem szóljon,azonnal megértettem.Se perc alatt felöltöztem,de előtte hívtam a mentőket.
Marinette ez alatt a három perc alatt teljesen széthullott.Reszketett, az arca hófehér volt.
Mikor csengettek, egyből felkaptam a sporttáskát, amiben Marinette holmiját vittük, majd a lányt is a karomba kaptam,mert nem úgy nézett ki mint aki egy lépést is meg tudna tenni.
Lent, a mentősök lefektették Marinettet egy ágyra, és meg leültem mellé és megfogtam a kezét.Igyekeztem nyugtatgatni.
Életem leghosszabb öt percét éltem át, az úton.Szörnyű volt látni Marinette szenvedő arcát, úgy hogy nem tehettem semmit.Csak annyit, hogy ott voltam mellette.
Mikor végre megérkeztünk, Marinettet egyből elgurították a mentősök, engem meg egy ápoló bekísért a kórházba.A kezembe nyomott pár zacskót, hogy vegyem fel, mert vigyázni kell a tisztaságra.
Majd felkisért ahoz a korteremhez, ahol jelenleg is vagyok.Az ápoló azt mondta,hogy addig ne menjek be, ameddig engedélyt nem kapok rá.
-Adrien!-lengette meg előttem a kezét Nino, mire felkaptam a fejemet.-Jól vagy?
-Aham.-mondtam.-De még jobban leszek, ha végre kinyílik az az ajtó és beengednek.-mondtam.És pont akkor nyílt ki.
-Az apukát hívják!-mondta az ápolónő.Remegő lábakkal felálltam és elindultam az ajtó felé.
-Kicsit gyorsabban ha lehet,elvégre a felesége mindjárt szülni fog!-mondta, mire már bent is voltam a szobában.
-Jöjjön gyorsan!-szólt oda nekem.Odarohantam Marinettehez.Az arcán izzadtságcseppek gyöngyöztek.
-Adrien...-nyögte.
-Itt vagyok.-kulcsoltam össze a kezünket.Marinette arcán egy mosoly suhant át, majd újra egy fájdalmas grimaszba torzult.Erősen szorította a kezemet,miközben követte az orvos utasításait.
Igyekeztem erőt adni a jelenlétemmel.Hogy érezze,hogy itt vagyok.Halkan suttogtam neki.
Körülbelül tíz percig tartott az egész.Mikor meghallottam a feltörő gyereksírást elöntötték a szememet a könnyek.
-Kisfiú!-kiáltott fel az orvos.
Marinette fáradtan hanyatlott vissza az ágyra.Keze elernyedt a szorításomban.
Még meg sem nézhettük a pici,a nővér elvitte.
-Pontosan háromóra harminchárom született.-mondta a doki.
Marinette egy aprót bólintott.Kábé fél perc múlva visszatért a nővér,kezében a már felöltöztetett fiúnkkal.
-Tessék!-nyomta Marinette kezébe.
A kezes-lábasba bújtatott picur most kinyitotta a kék szemét és döbbenten nézett fel az anyukájára.
Marinette szeme könnyes lett,miközben a kicsit nézte.Leültem az ágy szélére,hogy közelebb legyek hozzájuk.
-Tökéletes.-suttogta Marinette és megsimogatta a pici arcát.Sötét haja volt,pont mint az anyukájának.Szeme homályos volt,miközben minket nézett.
-Tessék.-adta a karomba az apróságot.Szinte nem is volt súlya.Rám is ugyanúgy nézett,mint Marinettere.Csodálkozva.
-Na?-rontott be a szobába Alya.-Megszületett?
Zavartan néztem fel rá.Szememből patakokban folyt a könny.
-Igen.-mondtam szipogva.
-Lássam,az unokámat!-lépett oda hozzánk Marinette anyukája.
Hagytam,had adják kézről kézre a kicsit.Marinettel összenéztünk.Szemében büszkeség csillogott,pont mint nekem.Jó pár percig csak egymásra meredtünk.
A kicsi sírása szakított ki minket a sokkos állapotból.
-Ideje megetetni!-lépett be a nővér.-Addig szíveskedjenek kifáradni.-fordult a családunk felé.
-Egy pillanat.-szólalt meg Marinette apukája.-Végül hogy fogják hívni?-kérdezte,mire újra összenéztünk Marinettel.
-Adam Daniel Agreste.-mondtuk egyszerre.Marinette kezébe visszakerült a kis Daniel.
-Végül nem tudtatok düllőre jutni,mi?-kérdezte Nino.
-Nem.-mondtam.Az elmúlt napokban ugyanis fiúneveket kerestünk.Végül pedig a fenti nevek között kellett volna döntenünk.Viszont nem sikerült,ezért lett két neve a picurinak.
Nem sokkal később a többiek hazamentek,mert hajnali három,az hajnali három.Csak miattunk felkeltek és idejöttek,pedig aludhattak volna még.Mint Katy.Végigaludta az egész látogatást.
Az éjszaka hátralévő részét Marinettetel és Daniellel töltöttem.Megengedték,hogy ott maradjak velük.
Aztán két nap múlva hazaengedték őket a kórházból.Tikki és Plagg otthon vigyorogva fogadta Danielt,aki érdeklődve nézett rájuk.Tikki mosolyogva megölelgette a kicsit,Plagg meg csak nézett rá.
-Hát...érdekes.-mondta végül.
-Nem érdekes.-javítottam ki.-Gyönyörű.-mondtam.
-Felöllem.-vonta meg a vállát,majd a kezembe nyomta Danielt.
-Valld be,hogy szerinted is cuki.-mondta Marinette.
-Hát...-mondta Plagg.-Jó,talán.Viszont nekünk még nem lesz gyerekünk.-csúszott ki a száján,mire ilyedten pillantott Tikkire.
-Neeee!-mosolyodott el Marinette.-Eljegyzett?-kérdezte vigyorogva.
Tikki zavartan elfordította a fejét.
-Talán...-motyogta.-De még régebben,mikor ti a kicsivel voltatok elfoglalva meg a vásárlással...-magyadázta.
-Mindent hallani akarok.-mondta Marinette,majd kivette a kezemből Danielt.-De előbb lefektetem a picit.-azzal bement a szobánkba.
-Gratulálok.-mondtam nekik,miután Marinette becsukta maga mögött az ajtót.
-Kösz.-biccentett Plagg.
-De elmondhattátok volna.-tettem hozzá.
-Jó,kívülről könnyü beleszólni.-legyintett Plagg.-Na,gyere Tikki!Még meg kell nézzük a Pókember hármat.-mondta,majd együtt bevonultak a nappaliba.
Én úgy döntöttem,hogy követem Marinettet a szobánkba.
A kiságynál állt és éppen betakargatta a kicsit.A fiúnkat.
Gondolkodás nélkül mögé léptem.Átöleltem hátulról és belepusziltam a nyakába.
-Tudod,hogy hat hétig tabu vagyok.-suttogta,anélkül,hogy megfordult volna.
-És ez azt is kizárja,hogy megpusziljalak?-kérdeztem pimasz mosollyal.
-Nem.-fordult meg mosolyogva.-Tudod,nagyon szerencsések vagyunk,hogy ilyen gyönyörű kisfiúnk született...-motyogta,miközben megtámasztotta a kezét a mellkasomon.
-Én pedig még szerencsésebb vagyok,mert magammellettem tudhatom a világ legfantasztikusabb nőjét.-mondtam.-És mostmár a leggyönyörűbb kisfiút is.-tettem hozzá,mire Marinette könnyes szemmel pillantott fel rám.
-Szeretlek.-mondta,majd lábujjhegyre állt és megcsókolt.
-Én is.-suttogtam és magamhoz szorítottam.Ami kábé fél másodpercig tartott,ugyanis Daniel halkan felhorkantott.
Marinette csodálkozva fordult a kicsi felé,aki szemrehányóan meredt ránk.
-Úgy látszik nem szereti nézni,ahogy a szülei enyelegnek.-mondtam elfolytott mosollyal.
-Igen.-koncogott Marinette,majd lehajolt és megpuszilta a picsit.
Hát végre ez is eljött.Végre.Valahára...😀
Azért késett ennyit a rész,mert én közben felvételiztem angolból,felmérőt és félévit írtam,stb,stb.
Amit elolvastatok kábé a 20. variáns amit leírtam.Talán azért lett ilyen,mert túl sok ötletem volt...Talán.De mindegy.
Remélem tetszett és meg vagytok elégedve a névválasztással.😀😃😉