Matt szemszöge:
Mikor rámzárult a mosdó ajtaja,rátapadtam,hogy haljam,beszélgetnek-e.
Egyik pilanatról a másikra kihunytak a fények.Ilyedttemben hátráltam egy lépést.Utálom a sötétséget.Hírtelen kinyílt előttem az ajtó és valaki megragadta a karomat.Nem kellett sok ész ahoz,hogy rájöjjek ki lehetett a megmentőm.Elizabeth.
Egy halk puffanást hallottam,majd Adrien hangját.
-Hogy mondhattál el nekik mindent?!-kérdezte idegesen.A nappalijában voltunk.Én a kanapén ültem,ő meg fel-alá járkált,miközben idegesen kiabált.-És hagytad,hogy elvigyék a talizmánokat?-sipította.
-Aku.-talizmánok.Nem ugyanaz!-javítottam ki.
-Ne javíts ki,mert itt most én beszélek!-mondta.-Elmondtál nekik mindent!Hagytad,hogy meglássák azt a szobát!Miattad odalett az összes talizmánunk!
-Megbocsáss,de leütöttek!És tudtommal te sem voltál ott,hogy segits!-mondtam és felpattantam.
-Jó.-sóhajtott fel Elizabeth.-Majd kitalálok valamit.De nem ajánlom,hogy a közelükbe menj.Még talán mást is kikotyogsz.
Adrien szemszöge:
Másnap reggel ott áltunk a szálloda haljában a csomagjainkkal.
-Szerintetek hol van?-kérdeztem.
-A nagynénid?-kérdezte Alya.
-Aha.-bólintottam,ugyanis tegnap óta senki sem látta a tanárnőt.
-Szerintem a házában van.Elvégre hova máshova mehetne.-mondta Alya,azzal Marinette felé fordult.-Biztos,hogy elraktad őket?
-Aha.Itt vannak.-mondta és megpaskolta az oldaltáskáját.
-Oké.Vigyázz rájuk.-mondta Alya.
-Jólvan gyerekek!Ideje indulnunk,a repülő nem vár ránk.-csapta össze a kezét a kisérőtanárunk,majd mindenkit elkezdett kifele terelni.
Nem sokkal később a repülőn ültünk,úton hazafelé.Már legalább egy órája repültünk,amikor megszólalt melettem Marinette.
-Tudod,szeretnék egy olyan kiruccanást New Yorkba,amikor nem történik semmi ilyesmi.-mondta.
-Hát,szerintem sem ártana egy nyugis utazás.-mondtam mosolyogva.-Szerinted mit csináljunk a talizmánokkal?-kérdeztem.
-Nem tudom.Matt szerint már alig van bennük energia.-vonta meg a vállát.
-Apropó Matt.Szerinted mi lehet vele?
-Hát,mivel a nagynénid nincs itt,gondolom jól leteremti,amiért egy csomó mindent elmesélt nekünk.-mondta.-Vajon hallunk még felöllük?-kérdezte leginkább magától.
-Gyerekek!-kiáltotta Marinette anyukája,amikor észrevett minket a reptéren.
-Jól vagytok?-kérdezte az apja aggódva.
-Aha.Minden a legnagyobb rendben.-mondta mosolyogva Marinette.
-Húhh,hála az égnek.-sóhajtott fel Marinette anyukája.
-Aha.Annyira aggódott miatatok,hogy képes lett volna utánatok menni.-hajolt oda hozzán Marinette apja,nehogy a felesége meghalja.-Alig bírtam visszafogni.
-Mit suttogsz a gyerekekkel?Hagyd,had pihenjenek egy kicsit,kimerítő napokat tudhatnak maguk mögött.-rángatta el mellöllünk a férjét.
Marinettel szórakozottan összenéztünk.
Amikor kiléptünk a reptérről,Chloét pillantottuk meg,nem messze a kijárattól.Szomorúan kuporgott a bőrödjén,a járda szélén.
-Hát te?-lépett oda hozzá Marinette.-Miért vagy egyedül?-gugolt le mellé.
-Az apukám elfelejtett kijönni értem.-suttogta alig halhatóan.
-És Nataniel?-kérdezte csodálkozva a barátnőm.
-Haza kellett mennie,mert meghalt a nagyija.-mondta.
-Óh.Figyelj,-kezdte zavartam.-ha akarod,gyere velünk.
-Hagydcsak.Majd fogok egy taxit.-legyintett szomorúan Chloé.
-Te is tudod,hogy ebben a késői órában nem fogsz fogni egy taxit sem.Gyere.Na.-nyújtotta felé a kezét.
Chloé csodálkozva bámult rá,majd elfogadta Marinette békejobbját.
-Így legalább nem fogsz egyedül kóborolni az utcákon.-tette még hozzá Marinette.
Már igazán sötét volt,amikor hazafelé vettük az irányt.Mi,Marinettel mentünk elöl,mögöttünk a megszeppent Chloé,leghátul meg a csodálkozó szülők.
Mikor megérkeztünk a hotelhez,Chloé elköszönt töllünk.
-Marinette!-szólt a lány után.Marinette csodálkozva lépett oda mellé.
-Igen?
-Figyelj...köszi,hogy veletek jöhettem.-mondta.
-Nem kell megköszönnöd...-mondta zavartan Marinette.
-De igen,mert tudod szörnyen félek egyedül közlekedni a sötétben,ki tudja,mikor rabolnak ki,mert mint látod nem mindenkinek lehetnek ilyen csini ruhái...
-Jó,oké,felfogtam.-állította le Marinette.-Jó éjszakát,Chloé.
-Neked is.-azzal bement a hotelbe.
Húsz pec múlva Marinette szobályában ültünk.A szülei nem akrtak minket a kérdéseikkel fárasztani,ezért rögtön felküldtek aludni.
-Mi a baj?-kérdezte Marinette,mikor már két perce mozdulatlanul ültem a kanapén.
-Semmi.-ráztam meg a fejemet.-Csak tudod nem értem,hogy hogy lehet ilyen jólelkü barátnőm.
-Bárki ugyanígy tett volna a helyemben.-mondta zavartan.
-Mondj három embert.-kértem.-És az apja nem számít.
-Oké.Ott van Sabrina,talán Nataniel és...-akadt el.
-Igen?-kérdeztem mosolygva.
-Jolvan.-sóhajtott fel.-De nehogy azt hidd,hogy ettől puszi-pajtások lettünk!
-Nem hiszem azt.De abban biztos vagyok,hogy elástátok a csatabárdot.-mondtam.
-Talán.-hagyta rám.
Odalépett az íróasztalához,amin ott pihent a váltáskája.Kihúzta belölle az aku-talizmános dobozt.
-Mit kezdjünk vele?-kérdezte.
-Tapossuk össze,ahogy te szoktad az akumatizált holmikat.-javasoltam,mire mind a ketten felnevettünk.
-Nem hiszem,hogy ez lenne a helyes megoldás.-mondta egy kis idő után Marinette,miután abbahagytuk a nevetést.-Talán még egyszer jól jöhetnek...
-Csak ahoz kéne valaki,aki őrizné őket.Mert gondolom nem úgy gondoltad,hogy mi csinálnánk.Mert elvégre végzősök vagyunk,ki sem látszunk a tanulásból,az időn nagyrészét a suliban töltjük vagy a könyvtárban.Kell valaki,aki idegiglnesen is,de őrzi őket.-mondtam.
-Keressünk egy új örzőt!-csillant fel Marinette szeme.Örülök,hogy ennyi lejött a szónoklatomból.-Elvégre mi nem értünk a szuperhősök kiválasztásához.Amikor meg a múltkor megpróbáltunk rájuk vigyázni,elhagytuk és Chloé,ismétlem Chloé szuperhős lett.-mondta.
-Aha.Igaz.Már csak ki kell találnunk,hogy kit.-mondtam.-De ez ráér holnapig.Álmos vagyok.-mondtam és elnyomtam egy ásítást.
Szóval itt lenne az új rész egy kicsit (nagyon) megkésve.Remélem elfogatható lett,mert rengeteget agyaltam rajta,ezért is tartott ilyen sokáig.
Ó és szeretném megköszönni,hogy ennyien olvassátok a könyvemet,ugyanis már túl a 11K-n!!!!