Avengers oneshots[BEFEJEZETT]

🔮Dr. Strange #9🔮

fanni_29 ötlete alapján készült ❤️

T/N = te neved

~Stephen

– Nem, megmondtam, ha el is jutok valamikor nyaralni, téged nem viszlek! – magyaráztam sokadjára és elég idegesen, mire a köpeny elég sértődött mozdulatott tett.

– Jó, mit bánom én, menj el sétálni, vagy ami nálad ezt jelenti – legyintettem, mire a köpeny kinyitotta a szentély ajtaját és kilebegett az utcára.

~T/N

Ma is épp a kedvenc hobbimnak hódoltam. A kedvenc kávézómban ücsörögtem és régi ruhákról készült rajzokat nézegettem. Tudom, elég fura, viszont sok érdekességet meg lehet tudni. Például némelyiknek varázserőt is tulajdonítottak.

Épp felpillantottam, mikor az ablakból megláttam, hogy igencsak felleges az ég, ami itt egyet jelentett azzal, ha nem sietek, úgy fogok kinézni, mint aki úszott. Gyorsan összekapkodtam a holmijaimat, fizettem a teámért, és kisiettem a kávézóból. Éppen csak elindultam mikor beleütköztem valakibe, ami miatt a rajzok mind a földre hullottak.

– Te jó ég! Nagyon sajnálom – hadartam, miközben leguggoltam, hogy összeszedjem a lapokat. Mikir felpillantottam, kibe ütköztem bele, először azt hittem hallucinálok. A sötétvörös lebegő köpeny volt az egyik rajzról. Ami viszont még meglepőbb volt, hogy a köpeny segített felszedegetni a rajzokat.

– Nagyon köszönöm – mosolyogtam, miután minden rajz újra a kezembe volt. A köpeny, a gallérjával bólogató mozdulatot tett, ami miatt még nagyobb lett a mosolyom. – A nevem T/N – mutakoztam be, mire a köpeny kinyújtotta az egyik csücskét, mintha kezet szeretne fogni. Elfogadtam, majd utána elkezdtem elpakolni a rajzokat.

A mágikus ruhadarab megláthatta(vagy valami olyasmi) magát, mert, amint betettem a táskába a lapokat megfogta a kezem, elkezdett maga után húzni, én pedig, mit tehettem volna, követtem. Ahogy mentünk, az ég még jobban beborult, és szakadni is kezdett az eső, így néhány perc alatt úgy néztem ki, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Már meg akartam kérni a köpenyt, hogy álljunk meg valahol, amíg eláll az eső, mikor megálltunk a furán nagy, kerek ablakkal rendelkező épület előtt, ami mellett néha elbiciklizek. A köpeny megfogta a kopogtatót, majd kopogott vele.

Nyílt az ajtó, és egy fura ruhába öltözött férfit pillantottam meg.

– Na, végre! Befejezted a duzzogást? – kérdezte a köpenyt, majd, megpillantort engem. – Segíthetek?

– Először bejöhetnék? Már bőrig áztam – dörzsöltem a karjaimat vacogva, ugyanis alaposan át is fáztam, mert póló és rövidnadrág volt rajtam.

– Persze, jöjjön – állt arrébb az ajtóból, én pedig a köpennyel együtt beléptem az épületbe.

– A nevem T/N – kezdtem és hirtelen elkezdtem foltokat látni.

– Doktor Stephen Strange – mutatkozott be ő is.

– Az egyik kávézóból kifelé jövet botlottam a köpenyébe, és segített összeszedni a lapokat, amik nálam voltak. Megláthatta saját magáról a rajzot, és... – A mondatot nem tudtam befejezni, mert szédülni kezdtem. Meg akartam támaszkodni az előtérben lévő asztalkán, de csak azt értem el, hogy lelöktem a vázát és majdnem elestem.

– Mi történt? Jól van? – hajolt felém Strange, aki feltehetőleg elkapott, mert nem ütöttem meg magam.

– Foltokat látok – motyogtam, vagy legalábbis én halknak hallottam, mert a fülem is csengett. A doktor a homlokomra tette a kezét, de el is kapta onnan.

– Magának lángol a homloka – jegyezte meg aggódva.

A karjaiba vett, majd valahonnan előtermett egy szikrázó kör, amin Strange átlépett és egy másik helyiségben voltunk. Letett egy ágyra, majd eltűnt néhány pillanatra. Nem sokkal később egy kendővel tért vissza, amit rátett a homlokomra, és kirázott a hideg, mert a kendő hideg vizes volt.

– Jól van, nem kell félnie. Pihenjen nyugodtan – kezdte el törölgetni a homlokom, majd elaludtam.

Amikor legközelebb felébredtem, a szobában lévő ajtó kinyílt és Strange jött be, feltehetőleg a fürdőszobából, mert semmi felső nem volt rajta.

– Hú, én tényleg nagyon lázas lehetek, mert maga tuti nem így néz ki – mondtam kábán, de szerencsére ő csak mosolygott.

– Való igaz, szeretek illúziót használni harcban, de most nem varázsolok.

– Aha – motyogtam, és hirtelen kirázott a hideg. Feltehetőleg a köpeny – amiről azt se tudtam, hogy a szobában van – észrevehette, hogy majd' megfagyok, ezért szorosan körém fonódott, és ez valami oknál fogva megmosolyogtatta Stephent.

– Mi ilyen vicces? – motyogtam álmosan.

– A köpenyem. Elég válogatós. Most pedig mégis magán van.

***

Mivel másnap már jobban voltam, Stephen kitalálta, hogy egy portál segítségével menjek haza, összeszedni néhány holmimat, hogy ott maradhassak a szentélyben, mert továbbra is magas lázam volt, épp ezért nem engedte, hogy egyedül otthon legyek olyan testhőmérséklettel, amivel már kórházban kéne feküdnöm.

Azóta pedig eltelt másfél hét, és a lázamnak már nyoma sincs, viszont néhány nappal a kihűlésem után lettek igen komoly köhögőrohamaim, amik után mindig úgy érzem, majd kiszakad a tüdőm.

– T/N, minden rendben? – kérdezte Stephen, miközben reggeliztünk. – Elbambultál.

– Ja, bocsi. Kérdeztél valamit?

– Nem, csak megijedtem, hogy esetleg megint belázasodtál.

– Ja, rendben vagyok – mosolyogtam.

– Egyébként szeretnék adni valamit reggeli után.

– Nem kell adnod semmit. Én már annak is örülök, hogy meggyógyítasz.

– Azért várd meg, mielőtt nemet mondanál, rendben?

– Jó. Megvárom.

Reggeli után átmentünk a nappaliba, és, ahogy leültem, a köpeny rögtön a vállamra telepedett. Szeretett engem melegen tartani.

– Szóval, mit akarsz annyira adni? – tudakoltam.

– Ezt – húzott elő a zsebéből egy fura gyűrűt, mire én furán néztem rá. – Nyugi, nem megkérni akarom a kezed. Ez a gyűrű szükséges ahhoz, hogy portálokat nyiss meg, vagy a tükördimenzióba menj.

– Ez azt jelenti, hogy meg akarsz tanítani varázsolni?

– Igen. Benne vagy?

– Persze – öleltem meg.

Nos, a dolog nem igen akart összejönni. Stephen először a portál megnyitásra akart megtanítani. Nem sikerült, csak néhány kis szikrát létrehozni.

– Ez nem megy – duzzogtam.

– Figyelj, nekem se sikerült elsőre. Sőt... Tudod mit? Próbáld meg még egyszer, aztán pihentetjük kicsit.

– Na, jó – sóhajtottam. Ismét megpróbáltam portált nyitni, de ekkor rámjött a köhögőroham.

– Jól van, jól van, semmi baj – ölelt magához óvatosan Stephen. Hál' Istennek hamar abba hagytam a köhögést.

– Annyira fáj – motyogtam szomorúan.

– Elhiszem. Most feküdj le, pihenj egy kicsit. Főzök neked teát – nyomott egy puszit a homlokomra.