Avengers oneshots[BEFEJEZETT]

▪️Chris H. #1▪️

Thorki0101, remélem olvasható lett ❤️❤️

T/N = te neved

Egy reggelen arra ébredtem, hogy a nap rohadtul besüt az ablakon. Már azon voltam, hogy hangosan, elkáromkodom magam emiatt, amikor rájöttem, hogy néhány centire tőlem Chris még alszik. Már lassan egy éve vagyunk együtt, de szerintem aki meglát rólunk egy közös képet, az elröhögi magát, ugyanis a köztünk lévő magasság különbség nem kicsi: Én vagyok a magam is 163 centijével(vagy amennyi vagy), ő meg az ő 190-jével.

Csendesen, de elég morcosan keltem ki az ágyból, és miután kilopakodtam a szobából, lementem a lépcsőn és nekiláttam reggelit csinálni, ami ebben az esetben jó kis melegszendvics lett. Amíg vártam, eléggé unatkoztam, mivel a telefonomat is fenthagytam a szobában, meg egyedül is voltam.

Mikor tíz perccel később kész lett a kaja, kávét akartam csinálni Chrisnek, magamnak meg azt a kis koffeinmentes tejeskávéféleséget, azonban ahhoz bögre is kellett volna, viszont mikor le akartam venni őket, baromira nem értem el őket. Mindenhogy próbáltam(értsd: ugráltam, mivel a konyhaszekrény alsó része gyakorlatilag olyan magas, hogy nem tudtam rá felmászni), és egyszer csak valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem elestem.

– Esetleg ne segítsek? – kérdezte Chris, akin ilyenkor reggelente szokásosan nincs póló, és ennek következtében kábé olyan lehetett az arcom, mint egy csodás paradicsom.

– Ööö... Mennyit láttál ebből? – kérdeztem, de már gyanítottam a választ

– Eleget, hogy tudjam, ha te akarod levenni egyedül a bögréket, az életben nem fogunk belőlük inni – válaszolta, mire én duzzogva arrébb mentem, és néztem ahogy ő különösebb nyújtózkodás nélkül kinyitja a szekrényke ajtaját, és levesz két bögrét.

– Felvágós... – morogtam, mire ő egyre közelebb jött hozzám, és kéntelen voltam tiszta vörös fejjel felfelé nézni, ami nem kifejezetten kényelmes.

– Csak nem zavarban vagy? – kérdezte vigyorogva, és a távolság a kettőnk arca közt egyre csak csökkent. Gondoltam is magamban, a végén mindkettőnk nyakát meg kell röntgenezni. Az enyémet, mert sokáig nézek felfelé, az övét pedig az ilyen kis közjátékokért.

– Én? Pfff... Nem tudom miről beszélsz – vontam vállat, de úgy éreztem, mindjárt felgyullad a fejem.

– Szóval nem zavar, ha ezt csinálom? – kérdezte, és utána meg is csókolt. Azt hittem ott helyben elájulok, még így is, hogy tíz hónapja boldogít engem.

Mikor már híján voltunk a levegőnek, az ajkaink elváltak egymástól, én pedig – ha ez lehetséges – még pirosabban meredtem fel rá.

– Na, akkor mi lesz azokkal a kávékkal? – kérdezte.

– Előbb vegyél fel pólót, mert múltkor is majdnem megfulladtam miattad – mondtam továbbra is kicsit durcásan, ami az ő figyelmét se kerülte el, de inkább hagyta, mert ha én duzzogok, abból sok jó nem sül ki. Vállat vont, majd elindult vissza az emeletre, én pedig addig elkezdtem megcsinálni a két kávét(az enyém mondjuk csak erős jóindulattal nevezhető annak).

***

Reggeli után még mindig kicsit morcosan ültem le a kanapéra, majd miután bekapcsoltam a gépemet, felmentem egy könyves webáruház oldalára, és keresni kezdtem, mivel bővítsem a könyves polc tartalmát(amit amúgy gyakorlatilag ki is sajátítok).

– Na, T/N, te most komolyan haragszol rám? – ült le mellém Chris, és miután átkarolta a derekam, kicsit közelebb húzott magához.

– Nem – motyogtam.

– Nem tudsz jól hazudni.

– Jó. Akarod tudni mi bajom?

– Persze.

– Gáznak érzem, hogy te konkrétan akkora vagy, mint egy felhőkarcoló, én meg annyira eltörpülök melletted – hadartam, és a végén kicsit megkönnyebbültem.

– Ezért vagy ilyen morci? – mosolyodott el, megölelt, és az állát megtámasztotta a fejem búbján. – Én szeretem, hogy ilyen kicsi vagy. Így jobb megölelni. Egyébként is, szerintem jobb, ha, egy lány alacsony.

– Komolyan? – néztem fel rá.

– Igen. És hidd el, nem mindig jó ilyen "felhőkarcolónak" lenni – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – Emlékezz csak, mikor karácsonykor a szüleidnél voltunk, én meg lefejeltem az ajtófélfa tetejét.

– Az vicces volt – mosolyodtam el, és nyomtam egy puszit az arcára.

– Nekem már kevésbé. Na, folytassuk a könyv keresést – jelentette ki, és az ölébe húzott.