Avengers oneshots[BEFEJEZETT]

🏹Clint #4🏹

tnd0225, remélem tetszik ❤️❤️

Megint csak Mikaelson(The Originals) x Avengers crossover. Ehehehe

Mikor azt gondoltam, itt, Sokoviában több nyugtom lesz, mint otthon, New Orleansban, nagyon hülye lehettem, mert itt vagyom valami robot invázió közepén, és úgy fest, a Bosszúállók nem igazán tudják kézben tartani a dolgot, ami miatt nem is hibáztatom őket, mert elég veszélyes a dolog, még nekem is.

Próbáltam teljesen láthatatlanul besegíteni nekik, ugyanis mivel ősi vagyok, nem biztos hogy örülnének nekem. Azonban az egyik pillanatban mégis muszáj volt előbújnom. Már mindenki a SHIELD lebegő mentőhajóin volt, kivéve a Bosszúállókat, és egy kisfiút, aki véletlen elszakadt az édesanyjától. Siettem megkeresni, mert bennem azok a robotok nem tudnak komoly kárt tenni.

Viszont most, az egyszer lassú voltam. Sólyomszem hamarabb megtalálta a gyereket, és már indult volna vissza, de az egyik robot épp akkor tűnt fel, és arra készült, hogy szitává lőjje őket. A szemem sarkából megpillantottam az egyik újoncot, azt, aki majdnem annyira gyors, mint én. Tudtam, arra készül, hogy megmentse a csapattársát, és a kisfiút. Egy tizedmásodpercem maradt, hogy hamarabb érjek oda, mint ő, vagy hogy a háta mögé kerüljek, és a robot engem lőjjön meg. Minden izmomat megfeszítve rohantam, és a természetfeletti sebességemmel is épphogy megtudtam védeni őket a haláltól.

Nos, az egy dolog, hogy nem halok bele a lőt sebbe, ha nem fehér tölgyből van a töltény, de azért fájdalmat érzek, így mondanom sem kell, nem esett jól az a harminc töltény, ami belefúródtott a húsomba, de annyi erőm még volt, hogy szétszedjem azt a robotot, de utána a lábaim felmondták a szolgálatot, majd mikor úgy éreztem, megfulladok tőle, kiköptem egy adagot a saját véremből.

– Pietro, vidd az egyik mentőhajóra, és szólj, segíteni kell rajta! – kiáltotta Sólyomszem, mire a Pietrónak nevezett elkezdett velem rohanni, és meg sem állt a lebegő járműig.

Ott, amíg kiszedegedték belőlem a töltényeket, végig mellettem maradt.

– Köszönöm, hogy megmentettél. De mégis, hogy élted túl? – kérdezte, majd összerándult, mivel megszorítottam az alkarját, ugyanis akármennyire vagyok ősi, fáj, ha lövedékeket szednek ki belőlem.

– Mond neked valamit a Mikaelson név? – kérdeztem.

– Amíg az ikerhúgom és én Ultronnak dolgoztunk, mondott valamit olyanokról, akiket nem tudna elpusztítani a tervével. Szóval azok...

– Én vagyok, a testvéreim, és a többi vámpír.

Ekkor megérkezett a hajóra Sólyomszem is. A kisfiút odaadta az édesanyjának, majd odasietett hozzánk.

– Pietro, te hogy a fenébe gondoltad, hogy elém ugrasz?! Ha nincs ez a lány, meghalsz!

– Clint, nyugi, nincs semmi bajom. Hála... hogy is hívnak? – fordult felém.

– Annabelle Mikaelson.

– És megkérdezhetem, hogy egy ősi vámpír mit keres itt?

– Hibrid – javítottam ki. – Klaus az ikerbátyám.

– Akkor mit csinál itt egy ősi hibrid?

– Nyugalamat kerestem. Elegem lett a banyákból, a holtukból visszatért szüleimből, a nagynénéből, és azokból, akiket a testvéreim elsőként átváltoztattak. De itt mégnagyobb a gond.

***

Már a Bosszúállók új lakhelyén voltunk. Csodaszép csillagos éjszaka volt, és ahhoz képest, hogy most pusztult el egy egész város, mindenki egész jó kedvében volt. Az elmúlt órákban Wanda, Pietro húga számtalanszor köszönetet mondott, amiért megmentettem a testvérét. A többiek is szeretettel fogadtak, elvégre két csapattársukat is megmentettem.

Olyan tíz óra körül kiültem a dombra a fűbe, és a csillagokat kémlelve vártam, hogy valamelyik testvérem hívjon.

– Miért vagy itt kint egyedül? Megmutathatnád Thornak, hogy rajta kívül más is bírja az asgardi piát – kérdezte valaki, és miután megfordultam, Clintet pillantottam meg, aki a nyitott üvegajtó szélének támaszkodott.

– Nem iszok – mondtam. – A testvéreim odáig vannak a bourbonért, de én csak esetleg különleges alkalmakkor iszok egy pohár pezsgőt.

– Aha. Akkor válaszolsz a kérdésemre? – ült le mellém a fűbe.

– Várom, hogy valamelyikőjük hívjon. Megígérték, hogy mindennap jelentkeznek. Bár, most sok a dolguk de Martelékkel, meg Luciennel, meg a jóslattal– forgattam a szemem.

– Sajnálom. Nehéz messze lenni tőlük?

– Kicsit. Tudod, emberként apánk szörnyen bánt velünk. Főleg velem, és Klausszal. Volt, hogy szegényt félholtra verte, mert elvette a kését. Illetve Rebekah vette el, csak tavaly előttig el se mondta. Mindegy, a többiek mindig ott voltak nekünk, megvigasztalni minket. Meg megígértük egymásnak, hogy: Örökkön örökké kitartunk egymás mellett.

Közben észre se vettem, hogy kibuggyant egy-két könnycsepp, pedig nem vagyok sírós. Vagyis az vagyok, csak mint ahogy a többiek, én is igyekszek elfojtani az érzelmeimet. Csak én nem ölök olyan sokat. Leginkább direkt bűnözőkre vadászok, ha éppen friss vérre vágyok.

– Hékás, ne pityeregj – karolta át a vállam, és magához húzott. – Ha, ennyire hiányoznak, miért nem mész haza?

– Azt akarják, hogy ne legyek ott, amíg ki nem derítenek valamit a jóslatról, ami szerint valami, vagy valaki a halálunkat fogja okozni. Pedig annyira piszkosul hiányoznak – sírtam el magam még jobban.

– Annabelle, ne sírj! Biztos jól vannak – puszilta meg a fejem búbját.

– Sose töltöttem külön tőlük sok időt, és azt hiszem ez a baj – hüppögtem.

– Anna, azzal nincs semmi baj, hogy szereted őket – ölelt meg.

– Tudom. És ha már itt tartunk. Van valakid? Feleség, barátnő, testvérek, vagy, szülők?

– Egyik se. Csak a csapat.

– Rossz egyedül?

– Nem. Megvagyok.

– Ugye tudod, hogy nem kell egyedül maradnod? – néztem fel rá.

– Tudom mire célzol, és köszönöm. Azért előtte legalább nem ártana megismernünk a másikat.

– Rendben – simultam bele az ölelésébe.