Avengers oneshots[BEFEJEZETT]

💙Pietro #7 Part II. 💙

tnd0225 kérésére írtam egy folytatást 💙

T/N = te neved

Már másfél hónapja itt vagyok a Bosszúállóknál, és azóta egyáltalán nem használtam a varázserőmet.

Mióta Pietro velem töltötte az éjszakát a nappaliban, közel kerültünk egymáshoz, és a húga lett a legjobb barátnőm. Ráadásul valamiben követtem a példájukat: Clint amolyan apafigura lett számomra. Nem tudom miért, egyszerűen tudja, hogy nehéz nekem, és próbál vigasztalni.

Ma éppen edzős nap volt, és Clint épp próbált megtanítani küzdeni, minimális sikerrel egyszerűen nem ment, ráadásul fájt mindenem.

- T/N, kérlek próbálj figyelni, aztán befejezhetjük - mondta kedvesen. - Sőt, szerintem pihenj majd le, mert nagyon sápadtnak nézel ki.

- Oké - bólintottam, majd felálltunk kiinduló helyzetbe, de mielőtt elkezdtük volna, valami csikiző érzés volt az orromnál, és ahogy odakaptam a kezem, rájöttem, hogy vérzik.

- T/N, mi van veled? - kérdezte ijedten Clint, és leültett a földre.

- Nem tudom - ráztam a fejem, és sírva fakadtam. Azonban, ahelyett, hogy homályosan látta volna, csak valami piros volt a szemem előtt. Ahogy a szememhez értem, kicsit kitisztult a látásom, és rájöttem, hogy könnyek helyett vért sírok.

- Loki! - kiabált Clint, mire az istenség ott termett az edzőtermünkben. - Mi baja van T/N-nek?

Loki odajött hozzánk, és leguggolt, hogy a szemembe nézhessen. Tudtam, hogy rájött mi bajom, ezért igyekeztem azt sugallni felé, hogy ne szóljon.

- Nem használja a varázserejét. Elnyomja.

- Mit lehet csinálni? - kérdezte Pietro.

- Varázsolnia kell, de nem szabad nagyot, mert ha egyszerre sok energiát használ el, abba is belehalhat - magyarázta Loki.

- T/N, csináld már! - könyörgött Clint.

- Nem lehet - zokogtam.

- Kérlek! Nem halhatsz meg!

- Nem! Eleget ártottam már másoknak!

- Printsessa, kérlek tedd meg a kedvünkért. Ki találunk valamit - kérlelt Pietro.

- Igen, majd tanítalak - tette hozzá Loki is.

Végül már annyira fájt mindenem, hogy el kezdtem azon a mindenki számára ismeretlen nyelven motyogni, amin a varázslatok íródnak. A teremben lévő súlyzók felemelkedtek a földről, és minden berendezési tárgy rázkodni kezdett; a többiek azonban ennek ellenére sem féltek, csak engem néztek aggódva.

Miután a falon lévő tükrök nagy csörrenéssel, millió darabra hullva estek le a falról, egyszerre elsötétült minden.

***

Amikor kinyitottam a szemem, szinte rögtön be kellett csuknom, mert a falak vakítóan fehérek voltak. Amint újból kinyitottam a szemem, körül néztem. A létesítmény kórházi részén feküdtem. Kinéztem a függöny résein, és láttam, hogy már megy le a Nap.

Ekkor lepillantottam, és megláttam, hogy infúzióra vagyok kötve. Elkezdtem pánikolni, majd próbáltam kiszedni magamból a tűt, de az csak nem akart kijönni.

Erre kivágódott az ajtó, és Bruce sietett be.

- T/N, nyugodj le. Az infúzió szükséges volt - próbált csitítani.

- Kérlek, szedd ki belőlem! Nem bírom - sírtam. A tűk, meg úgy egyáltalán az orvosok a legnagyobb félelmeim voltak. Kivéve Bruce. Ő kedves volt hozzám, mióta ide kerültem, de mégsem tudtam igazán megbízni benne.

- Rendben, de kérlek próbálj megnyugodni, mert így elég nehéz lesz.

Néhány perc múlva sikerült nagyjából lehiggadnom, Bruce pedig óvatosan leszedte rólam az infúziót.

- Clint vagy Pietro nincs itt? - kérdeztem, mikor már kifelé ment volna a szobából.

- Itt vannak mindketten. Kinek szóljak hamarabb?

- Clintnek - szipogtam.

- Rendben.

Nem sokkal, miután Bruce kilépett a helyiségből, Clint nyitott be.

- T/N! - örült meg, és odasietett hozzám, majd miután felültem, óvatosan megölelt, nálam pedig ismét eltört a mécses. - Na, ne pityeregj, nem történt nagy baj - simogatta a hátam.

- Sa-sajnálom - sírtam.

- Ugyan, kölyök, semmi nem történt. Senkinek nem esett baja. De azért szeretném hallani, miért csináltad ezt.

- A varázserőmmel mindig csak ártottam mindenkinek - zokogtam. - A szüleimnek is! Három éve még olyan rossz volt a helyzet, hogy ha kicsit is szomorúbb, vagy mérgesebb voltam az átlagosnál, az erőm pusztított. Ők is úgy haltak meg! Ráadásul ezért kellett eljönnöm New Orleansból, mert valaki meglátott a temetőben, ahogy varázsolok, és tényleg nem akartam neki rosszat, de...

- Sajnálom, T/N - mondta halkan, és szorított kicsit az ölelésen. - Várj, te tizenhat éves korod óta teljesen egyedül vagy? - engedett el, hogy a szemembe nézhessen.

- Igen - törölgettem a szemem. - Ezért van, hogy már nagyjából egy héttel az érkezésem után... apámként kezdtem el tekinteni rád - mondtam halkan a mondat végét. - Egyszerűen olyan jól esik, hogy így törődsz velem, és nagyon hálás vagyok.

Erre ő csak elmosolyodott, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

- Állj be a sorba az ikrekhez - nevetett. - Laura már lassan kezdi úgy gondolni, hogy sokan vagyunk.

- Sajnálom...

- Jaj, nem azért mondtam. Figyelj, erről majd még beszélünk. Most szólok Pietrónak, mert szerintem vele is lenne megbeszélni valód - vigyorgott.

- Hé, erről honnan tudsz? Wanda kutakodott a fejemben?

- Nem. Csak mint mondtad, olyan vagyok, mintha az apád lennék, és egy szülőnek illik ilyesmiről tudnia - kacsintott. - Megkérdezem Bruce-t az állapotodról, meg hogy bent kell-e maradnod éjszakára, oké?

- Rendben - mosolyodtam el.

Pietro nagy sebességgel jött be a helyiségbe, amint Clint kilépett az ajtón, és olyan hirtelen ölelt meg, hogy ha állok, biztos elestünk volna.

- T/N, én annyira, de annyira aggódtam érted!

- Tényleg?

- Igen. Elvégre bárki megijedne, ha látná, hogy a szerelmének vérzik az orra, és vért sír.

- Te... szerelmes vagy belém? - lepődtem meg.

- A fenébe - engedett el. - Nem így akartam a tudtodra adni, de igen.

- Én is szeretlek téged - mosolyodtam el.

- Akkor jó - mondta, majd megcsókolt.